A tények tiszteletéről

Nagy örömmel szemléltem (volna) a Duna Televízió Cs. Szabó Lászlóról készített műsorát, ha nem lepett volna meg néhány olyan közléssel, amelyek azt juttatták eszembe: a múlt megbecsüléséhez a tények ismerete és tisztelete is hozzátartozik.

Cs. Szabó László mindenképpen megérdemli, hogy a magyar esszéírás legnagyobbjai közé soroljuk. Stílusa, tudása, sokoldalú műveltsége bármelyikünknek példája lehet. S akkor még nem említettem, mekkora szerepe volt a nyugati magyar irodalom összefogásában, színvonalának megőrzésében. Úgy volt emigráns, hogy a hazai magyar irodalom eseményeit is szenvedélyesen figyelte, örömmel nyugtázta, ha tehetségek bukkantak föl, s a rá annyira jellemző iróniával leplezte le az akkoriban divatos ferdítéseket, átrajzolásokat. Emlékszem, mekkora szenzációjának minősült az a megsemmisítő tanulmánya, amelyben a Kis magyar irodalomtörténetet, a marxista irodalomtörténet-írás e gyöngyszemét vesézte ki. Aki megszerezhette, legféltettebb, legbecsesebb könyvei között őrizte 1953-ban megjelent antológiáját, a Magyar versek Aranytól napjainkig-ot, amely az igazi irodalmi értékrendet sugallta válogatásával és bevetésével. Ha ma olvassuk e fél évszázada írt tanulmányát, elképedhetünk, ilyen biztos ízléssel válogatott, s mennyire maradandó legtöbb értékítélete.

Amikor 1980-ban újra Magyarországra jött – Illyés Gyula hívására —, hallgathattuk, találkozhattunk vele, megcsodálhattuk, hiszen az ember ritkán találkozhatik élő legendával. Ezt a legendás alakot és írót vonta földközelbe a Duna Televízió említett műsorában például Illyés Mária, Kodolányi Gyula és Sárközi Mátyás, akinek édesapja, Sárközi György Cs. Szabó nemzedéktársa, édesanyja, Sárközi Márta pedig a Válasz című folyóirat mentora és az akkori fiatalok – például Pilinszky János – támogatója volt. Minden a helyén lett volna, méltó Cs. Szabóhoz, ha nem hangzik el egy furcsa, a tényekkel szöges ellentétben álló kijelentés, miszerint a második világháború, Szerb Antal és Halász Gábor halála a magyar eszszéírás végét jelentette.

Ha udvarias akarnék lenni, azt mondanám, a valóság nem igazolja e kijelentést. Kicsit udvariatlanabbul: ez így nem igaz, és éppen Cs. Szabó tiltakoznék a leghangosabban. Kétségtelen, hogy a második nemzedék számos kiválósága, Illyés Gyula, Németh László, Gyergyai Albert, Illés Endre, Halász Gábor és a többiek az irodalmi esszét magasra emelték. De hogy utánuk pusztaság tátongott volna? Hadd’ mondjak néhány nevet, korántsem a teljesség igényével, csak jelzéséül annak, hogy azért nem érdemes temetni a műfajt. Tehát: Szentkuthy Miklós, Kolozsvári Grandpierre Emil, Vas István, Bóka László, Sőtér István, Rónay György, Ottlik Géza, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Csoóri Sándor… Nem folytatom, nincs értelme. Talán nem is volna érdemes szóvá tenni mindezt, ha nem éppen Cs. Szabó meghagyása volna, hogy becsüljük és ápoljuk a magyar szót. S hát hol ragyog fel szebben ez a szó, ha nem éppen az irodalomban, amely nagy folyamként halad a múltból a jövő felé. Látjuk, tapasztaljuk, mekkora károkat okoz az ember, amikor önérdekből megsebzi a természetet. Az irodalomban is kártékony mesterséges gátakat emelni. Az ízlés, a kánon változik, de a folyamat attól még folyamat marad, amelyet csak nyitottan és elfogulatlanul szabad szemlélni. Lám, éppen Cs. Szabó volt az, aki Erdélyi Józsefről is találóan és megértően írt, holott ízlése fényévnyi távolságra volt a haragos természetű költőétől.

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu