Jegyzetek a liturgiáról

Mostanában sokszor szembesülök a liturgia és kórusének viszonyának a zsinat után megoldatlan kérdéseivel. Én (is) úgy nőttem fel, hogy a templomi zene dísze az „önkéntesekből” álló nagy vegyeskar volt, és sok egyházkarnagy is (érthető módon) ennek szereplésében látja ma is tevékenységének megkoronázását. Ugyanakkor e nagy kórusok legtöbb helyen ma emberhiánnyal küzdenek, és nehezen találják helyüket az „új“ liturgiában. Egyre világosabban látom, hogy e nagy kórusok a XIX. század második felének termékei, s lehetőségeik pontosan megfelelnek az 1850 és 1950 közötti időszak igényeinek.

Az őskeresztény korban a celebráns, a szolgálattevők és a gyülekezet éneke a jól képzett zsoltárénekes szereplésével lett teljessé. A VI. század után a zsoltárénekes szerepét az alapos egyházi és zenei nevelésben részesített szkóla vette át. A középkori többszólamúság előadói a karpapokból és a legjobb diákokból kialakított 10-12 fős kántorátus tagjai voltak. A nagy katedrálisok vagy a Capella Sistina kórusa a reneszánsz virágkorában sem haladta meg ezt a létszámot. De még a barokk kor, vagy Haydn, Mozart miséit is hivatásosak kicsiny csoportja adta elő, szólamonként legfeljebb 3-4, de inkább 1-2 énekessel vagy zenésszel.

A XIX. század folyamán az új, romantikus irodalom a kórusok jelentős létszámnövekedésével járt. Többségük nyilván képes is volt megfelelő színvonalon elénekelni a korszerű kórusrepertoárt. A nagy vegyeskar ideálja századunkban is fennmaradt, de a körülmények és a liturgikus igények egyre több nehézséget támasztanak.

Milyen jó és milyen rossz következményekkel járt a nagy kórusokra való áttérés? Azon kívül, hogy az új irodalomhoz illő dúsabb hangzást eredményezték, egyre inkább vonták a templomi hívek egy részét is az istentiszteleti akcióba. Ahol jól vezették a kórust, ott e tevékenység zeneileg is, vallásilag is a tagok javára vált, s a kórus sok helyütt jó templomi közösséggé alakult. Másfelől viszont kedvezőtlen körülmény, hogy a fizetett, hivatásos énekeseket legtöbb helyen felváltó önkéntesek bizonyos esetlegességet hoztak a templomi zenébe: a teljesítmény egyre inkább az egyéni buzgóság, a hangpotenciál és életkori összetétel a befolyása alatt állt. De a tartalmi problémák még nagyobbak: egy-két kivételes esettől eltekintve az ilyen összetételű kórus nem tud a liturgiához igazán alkalmazkodni.

Mert hogyan is dolgozik az ilyen kórusok többsége? Lassanként felépítgeti, azután fenntartja, kiegészíti a néhány miseordináriumból és motettából álló repertoárt, azután e repertoárból a rendszeres vagy csak nagy ünnepekre meghirdetett kórus-nagymisén előveszi, amit tud, amivel elkészült, amit az adott összeállítás mellett meg tud szólaltatni. S ennek következménye, hogy a kórus vagy csak az állandó részekben tud részt venni (ordinárium), vagy csak egy-egy szezonális darabbal tud a liturgikus időhöz alkalmazkodni (mondjuk egy szenvedési motetta nagyböjtben), vagy a liturgiába egyáltalán nem illő kórustételekre kényszerül (pl. offertóriumi Ave Mariák).

A legnagyobb probléma tehát az, hogy egy valódi proprium éneklését nem lehet elvárni egy amatőr kórustól. A zsinat után az ordináriumot elvileg a népnek kell énekelnie (legfeljebb a kórussal váltakozásban), elvileg tehát a nagykórusok repertoárjának gerincét alkotó „misék” aliturgikusakká váltak. A hagyományos motettára kevés a liturgikus alkalom (csak offertóriumra és áldozás végén énekelhetők). A kórus igazi liturgikus feladata a proprium éneklése lenne, amire viszont képtelen (amint ez például az Új Emberben hétről hétre közölt kórusnaptárból nyilvánvaló).

Mi hát a megoldás? A megoldás két részből áll. Egyrészt ki kellene alakítani a nagykóruson belül vagy attól függetlenül egy kis létszámú, professzionális énekes-gárdát (nevezzük így: kántorátust), melynek tagjai megfelelő szinten meg tudják szólaltatni a nap liturgiájához illő darabokat, tehát nem azt, amit éppen tudnak, hanem amit vasárnapról vasárnapra egyetlen próbával is elő tudnak készíteni (éppen azért, mert képzett zenészek). Hasonló szerepet játszhatnak a gregorián művelésében a főként fiatalokból álló szkólák is, akik nemcsak hogy minden héten ott állnak helyükön, de jó esetben akár több misét is elláthatnak váltott előénekeseikkel (vö. az őskeresztény kor pszalmistái). Akár a kántorátus, akár a szkóla nagy részt vállalhat abban a feladatban is, amely tovább már aligha halasztható a magyar egyházban: a rendszeres zsolozsma-istentisztelet bevezetésében.

Ez nem azt jelenti, hogy a romantikus nagykórusra nincs szükség. Inkább azt, hogy a nagykórus megszabadul attól a feladattól, amelynek teljesítésére képtelen: a liturgia változó részeinek közvetlen követésétől. Ők ismét dolgozhatnak motetta-repertoárral, mellyel (amikor képesek „szereplést“ vállalni) a mise „semleges“ helyein illő módon megjelenhetnek (például egy időszaki jellegű vagy általános tematikájú dicsérő motettával felajánlás alatt, oltáriszentségi motettával áldozás alatt). Sőt, biztonságérzetüket fokozhatja, hogy a „kántorátus“, a képzett énekesek kis csapata ilyenkor a szólamok élére áll. A két együttes között nem szabad rivalizálásnak támadnia, hiszen mindkettő – a maga módján és maga adottságai szerint – Isten dicsőségét szolgálja.

Persze egy előfeltétele van e „rendszerváltozásnak“: a plébániai költségvetésből egy kis részt el kell különíteni a hivatásosak díjazására. Mert „méltó a munkás a maga bérére“, nem várhatunk el kötelező hetenkénti megjelenést és próbát attól, akit nem köt valamiféle szerződés a templomhoz. (A pap és a kántor is megkapja a stólapénzeket.)

Legalább egy plébánián próbát kellene tenni a hármas rendszerrel (kántorátus, nagykórus, gyülekezet). Hamar kiderülnének az igazítanivalók is, de még inkább a hatalmas előnyök.

Dobszay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu