A Jóisten Recsken

Elhunyt Tabódy István

A hitéért több mint tizennyolc esztendőnyi börtönbüntetést szenvedett Tabódy István, ny. plébános, kanonok, a Magyar Honvédség tábornoka, szeptember 25-én, 79 éves korában Budapesten elhunyt. A kommunista uralom idején három alkalommal hurcolták el, utolsó tizenegy éves rabságából 1972. december 30-án szabadult. Később Bicskének lett elismert és nagyhírű plébánosa. A pályafutását huszártisztként kezdő Tabódy Istvánt, aki a recski koncentrációs táborban kapta papi hivatását, 1990-et követően a Magyar Honvédség nyugalmazott altábornagyává nevezték ki. Életpályája a hazai egyházüldözés ember- és jellempróbáló idejéről, a hitért és meggyőződésért vállalt áldozatról tesz tanúságot. Október 4-én, 11 órakor a bicskei katolikus templomban Takács Nándor székesfehérvári megyéspüspök mutatott be szentmisét az elhunyt lelki üdvéért. Tabódy Istvánt október 5-én 11 órakor temették el Révfülöpön. Egy korábbi életrajzi vallomásának részletével emlékezünk rá.

Valószínűleg egyike vagyok azoknak, akik a legtöbb börtönbüntetést szenvedték el, de ezt én rendkívül jó „üzletnek” tartom. Több millió embernek fogalma sincs arról, mi következik a halála után. Én nem csak hiszem, hanem tudom is, milyen odaát. Ezért vagyok ilyen derűs. A börtönévek érlelték meg bennem a papi hivatást, s egy nem hívőnek nagyon nehéz megmagyarázni, amit Szent Pál így mond: aki a fület alkotta, ne hallana? Aki a szemet alkotta, ne látna? Ne tudna beszélni?

Tud beszélni, méghozzá olykor hangosan. Az ember nem adja oda bármiért az életét. Egy hallucináció miatt nem ültem volna három részletben tizenkilenc évet. A Jóisten még Recsken három képben megmutatta a jövőmet. Nem álmomban, hanem ébren, beszámítható állapotban.

Az első: megyek a macskaköves úton, teljesen egyedül egy hatalmas palota felé, melynek az erkélyén Lenin áll. Amikor odaérek, Lenin hirtelen lehajol, hatalmas szikladarabokat kap föl, és ezeket felém hajítja. Rémülten húzom össze magam, ám a hatalmas, kemény sziklatömbök, mint a hópihe, hullanak le rólam.

A második: gyönyörű templomi mennyezetet láttam. Amikor később beállítottam Shvoy atyához azzal, hogy pap akarok lenni, ő bevitt a kápolnába imádkozni. Fölnéztem a mennyezetre, ugyanazt láttam…

A harmadik még nem mondható el.

(Részlet Elmer István Börtönkereszt című dokumentumkötetéből)