Rab Imre

Mikor a kutyák a Holdra néznek

Mint ahogy azt már több írásomban is elkeseregtem nektek, vergődésesnek mondható életem folyamán igen gyakran kerültem olyan megalázóan szomorú helyzetekbe, hogy még most, évek múltán is lehajtom a fejemet, ha valamely belső erő beszélni kényszerít róla. Eredendő hiúságomon túl, csak a minden egészséges képzeletet felülmúló, makacs önhittségem volt az oka annak, hogy egyenes derékkal zuhantam bele olyan vermekbe, vagy léptem olyan csapdákba, amiket nálam talán szerényebb képességű emberek minden gond nélkül elkerültek volna.

Sokáig hittem, hogy világlátásom, hogy az emberekkel tartott kificamodott kapcsolataim eleve vesztésre ítélt voltát az értetlenség, vagy a fejét szinte mindenütt felütő elvakult emberi butaság mételyezi értéktelenné, így azután ennek felismerése, megfogalmazódása után önbizalmam még teljesebb mértékben kiterebélyesedett. Nem is hittem el semmi rosszat éveken keresztül önmagamról és aki erre szűkebb-tágabb környezetemben akárcsak célozni is merészelt, szóval annak azóta is kinyílik a bicska a zsebében, ha nagy-könnyelműen rám gondol.

…Akkor már több, mint félesztendeje kirúgott nagyhatalmú, ám mindazonáltal csekély szellemi képességekkel megáldott főszerkesztőm attól a napilaptól, ahol, mint nagy és megfelelően fényes remények előtt álló újságíró palánta gyakornokoskodtam. Nem „kaptam tüdőre” határozatát, nem tekintettem „szívlövéses-ügynek” irántam ilyen módon is megnyilvánuló olthatatlan szeretetét, hiszen a döntését megelőző időkben mind szélesebb körben is mind gyakrabban hangoztattam abbéli, róla alkotott véleményemet, amelynek értelmében mindenki szerencsésebben járna, ha őkelme inkább olvasna, mint írna. Úgy érzem, először csak elgondolkodtatta, majd megunhatta róla alkotott véleményem negatív visszhangjait és miután önmagát mégsem rúghatta ki a laptól, engem tett lapátra.

November végén sárguldozott már az az évi naptár és én minden különösebben fontos elfoglaltság hiányában a főváros utcáit róttam céltalanul, vagy a „Vakmacskához” címzett borozó rovott múltúi között mulattam értéktelenné vált szabadidőm vastagabb részét. Néha, már végképp elkeseredetten, az elviselhetetlenné váló szomorúan-szép késő őszi estéken elbaktattam a mámorítóan gyönyörű tolmácslány lakásának kivilágított ablaka alá és a ködöktől körülölelt nyirkos lámpaoszlopnak dőlve régen elfelejtett költők verseit szóltam fel a reménytelenség vaksötét lövészárkaiból.

De leggyakrabban mégiscsak a „Vakmacska” áttüzesedett dobkályhája mellett hadonásztam én is a véres szemű cimborák között, akik olyan figyelemmel és odaadással hallgatták különlegesnek tetsző, kitalált történeteimet, hogy a honorárium-fröccsök hatásaként, olykor-olykor a legelemibb helyváltoztatás is szinte megoldhatatlannak tetsző erőfeszítést okozott. Ilyenkor érinthetetlennek hirdettem magamat, tilos volt nekem ellentmondani és éreztem, tudtam, hogy hamarosan elpusztítok valamit vagy valakit, esetleg én magam pusztulok el. És már nem hittem, hogy valaha is utamba lehet állni.

Valójában a Pengés becenévre hallgató fiatalember nem volt igazán szimpatikus nekem. Középtermetű, ezüsthajú, ezüstszakállú fickó volt, aki szinte soha nem itta a „Vakmacska” kilincsmosónak elkeresztelt borát, ami egyáltalán nem volt méltatlan becenév az ott árusított nedűnek, hiszen eme helyen igen széles körben méltányolt lőre bármilyen fémről könnyedén lemarta volna a rozsdát. Persze ezen az alapon mi a „saválló” melléknevet is kaphattuk volna. Talán azok is voltunk.

Igen. A Pengés. Ritka szavú, mélyen elgondolkodó embernek tűnt a szemembe és bár sohasem beszélt róla, iskolázott ember benyomását keltette bennem.

Aztán valamikor, valahol megpattant benne valami, és a süllyedésnek nincsenek fokozatai. Vagy lebeg az ember vagy zuhan. Ellenőrizhetetlenül. Vegetál egyik napról a másikra örömtelenül a legvégső kétségbeesés határmezsgyéjén, miközben a törékeny lét ellen készülődő, bitangul pusztító torpedók múlttá rombolják a sérülékeny jelent.

– Hát azt a régit tudod-e még? – kérdezte Bendős, aki leginkább egy aszalódásnak indult sumó-birkózóra hasonlított és aki a szóbeszéd szerint még soha senkiről jót nem mondott.

– Naná, kisfiam – vigyorgott a megszólított. – Pengés árnyékában, barackvirágzásra lediplomázhatsz. Legfeljebb, ha kijössz a kóterből, majd elkerüllek, mint az utcalány a templomot.

A félrészeg emberek hervadásnak induló vigyorával tekintett szét földig alázott társaságunkon. Persze szükség is volt az óvatosságra, hiszen Cseles, a sanda csapos többször és igen nyomatékosan felhívta a figyelmét: „.,..csak az itt vásárolt piát nyomathatod, na a pofa meg súlyba.”

Ám a kármentő mögött elmerülten snóblizó kocsmáros intelmeivel mitsem törődve Pengés a nagykabátja zsebéből előkapott egy literes forma üveget és nagyot nyelt a csöves-koktélból, ami az almabor és a sósborszesz embert próbáló keveréke.

– Három fröccs a középsőből – csábítgatta Bendős, akinek pénze még nálam is kevesebb volt és aki leggyakrabban csak akkor ivott, ha valaki vendégül látta.

Előbb a lóvét mutasd, madárijesztő – hitetlenkedett Pengés, mert nagyon büszke volt valóban nem veszélytelen mutatványára.

– Ára van mindennek, kisfiam, még egy ilyen leszázalékolt kedélybeteg krapek sem élvezkedhet ingyen Pengés kontójára. Az a világ 1989-ben elmúlt.

Te csak rám vesd vigyázó szemed, Pengés – szóltam bele illetéktelenül az alkuba. – Nálam is van egy kancsó maflád. Csak még nem tudsz róla. A gempa meg itt van – vettem elő lassan tűzveszélyessé koszolódó nadrágom zsebéből egy marék aprópénzt.

– Írókám, neked meg csitt van, - vakkantott felém a férfi – ebben a leosztásban te nem kaptál lapot. A pénzed meg tedd el csórikám, jó lesz az neked holnap kenyérre. Ha addig meg nem cseppfolyósítod.

Persze nem hagytuk abba Pengés győzködését. Dicsérgettük őt, mint a cigány a lovát, veregettük a vállát, majd végső érvként a társaságunkba nagyon is beletartozó Vitamin felajánlotta számára legújabb szerzeményét, egy majdnem teljesen új pár bőrkesztyűt.

– Ez a beszéd hatalmas kistestvérem, ezzel kellett volna kezdenetek – majd Bendősre bökött horgas mutatóujjával – azért a fröccs is jár aranyapám.

– Annyit azért már nem ér az egész – próbált simliskedni lógó hasú cimboránk, de amikor rávillantottuk megvetően haragos tekintetünket, sőt amikor Vitamin olyanforma mozdulatot tett amiből egy jobbegyenes-parasztlengő kombinációt vélt kikövetkeztetni, villámgyorsan visszakozott.

– Annyit törődök én veletek, mint macska a vasárnappal. Ne… – lökte Pengés elé a három fröccs fillérre kiolvasott árát.

Pengés mutatványa valóban nem nélkülözte a veszélyt és valami olyan elszántság kellett annak bemutatásához ami csak a csillapíthatatlan szomjúságban szenvedő masszív alkoholisták sajátja. Csak az alkohol iránti olthatatlan vágy kényszeríthet bele valakit, vagy valami érthetetlen önmutogató fanatizmus diktálhat efféle esztelenséget a tulajdonképpeni semmiért.

Pengés nem sietett. Elképesztően idegesítő körülményességgel kerített elő táskája legmélyéről egy borotvapengét és úgy mutatta fel nekünk, mint a bűvész szokta a keménykalapjából elővarázsolt sokadik nyulat.

Láttam, a valaha fényesre polírozott fémen itt-ott vörösbarna rozsdafoltok éktelenkedtek, de láthatóan Pengés erről nem vett tudomást, vagy egyszerűen csak nem törődött vele.

Két ujja közé szorította és mint valami fertőtlenítő folyadékba a fröccsös pohárba merítette a zsiletet, majd, mint ahogy az áldozópapok szokták az ostyát, anyanyelvére helyezte a hidegen csillanó szerszámot.

Előbb csak lassan, majd egyre gyorsabban forgatta a szájában a borotvát, miközben mi hangos szóval biztattuk, uszítottuk még élénkebb tempóra.

– Ez a beszéd, a többi csak fecsegés – csapott Bendős a pengeforgatásba elmerült, amúgy is meglehetősen ittas férfi vállára. És ezt nem kellett volna tennie.

Néhány pillanatig elcsodálkozó tekintettel bámult cimborája szélesen vigyorgó ábrázatába, majd szájából megdöbbentően vörös, habos vér tört elő, amivel másodperceken belül mindannyiunkat összeszennyezett. Fékezhetetlennek tűnő vadsággal rázta a fejét. Torkából nagybeteg állatok kimondhatatlan ösztön-hangjához hasonlatos súlyos nyögések kínlódtak elő és én úgy féltem, ahogy csak lehetett.

Nem tudom mikor és hogyan vette ki szájából a borotvapengét, de egyszerre csak ott feküdt az vérhabosan a lábam előtt, a kocsma mocskos kövezetén. Hányingerem támadt és mint akit szíjostorral korbácsolnak a menekülés tudattalan ösztöne úgy űzött ki a hideg, barátságtalan kora estébe.

Ónos eső verte a magárahagyottnak tetsző várost. Arcomat a szélnek, esőnek felajánlva, céltalanul feszültem a sötétségnek és mentem, rohantam a nyomomban kajtató, makacs bűntudat előtt. Már nem tudom győztem-e futással, de annak a november végi estének vádaskodó üzenete kiűzhetetlenül belém fészkelte magát.

Azóta sem jártam azon a környéken. Pengést nem láttam és a többi vidám cimbora is elmerült a múlt feneketlennek hitt süllyesztőiben. Azért néha eszembe jut az a vérhabos borotvapenge, ott a kocsma mocskos kövezetén, de már csak úgy fáj a visszafordíthatatlan idő emlékezete, mint a gégemetszés.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu