A kereszténység és az antik sportjátékok

Abban az időben, amikor a názáreti Jézus születésével megtestesült az Ige, amikor tanításával megdicsőült az emberi szó – abban az időben a tenger túlsó partján, Görögországban már évszázadok óta virágzott a testkultúra.

Stadionfutók egy csoportja, egy görög vázán

Az Égei-tenger térségében élő, a hegyvonulatoktól szabdalt szűk völgyeket és szigeteket benépesítő kicsi, független közösségek a maguk erejéből, minden szabad tagjuk egyéni képességeinek latbavetésével küzdöttek fennmaradásukért és boldogulásukért. A görög világ az ember szellemi és fizikai képességeinek a legteljesebb kibontakoztatására sarkallt. Ennek következtében alakultak ki a görög városállamokban az intézményes testnevelés formái és a testi vetélkedésekben (agonisztika) bővelkedő ünnepségek.

Az agonisztika fejlődését a hellén sportversenyek – elsősorban az olimpiai játékok – történetén át ismerhetjük meg. A versenyek vallási, áldozati jellege mindvégig megmaradt. A játékokon olyan kiemelkedő tehetségek tűntek fel, mint Hipposzthenész, Milon, Polüdamász, Glaukosz vagy Diagorász, akiket a görög történetírók a későbbi századokban is gyakran emlegettek és dicsőítettek.

Az olimpia a görögség nagy, közös fóruma volt, hatalmas eseménynek számított, még a háborúkat is felfüggesztették tartamára. A versenyek Olümpiába vonzották a politikai, a társadalmi és a szellemi élet nagyjait. Ellátogatott a játékokra a filozófus Platon és Szókratész, az orvos Hippokratész, a szobrász Müron, Pheidiász és Praxitelész, a híres szónok Démoszthenész is. Hérodotosz, a „történetírás atyja” az olimpián olvasta fel nagyszerű munkájának azt a részét, amelyben Athénnak a perzsa háborúban szerzett érdemeit magasztalja.

A római hódítást követően hanyatlásnak indultak a hellén sportversenyek. A játékokon kevés kivétellel már csak hivatásos atléták indultak. A versenyzés pénzkeresetté, foglalkozássá silányult. Elsődlegessé vált az eredményhajhászás és a közönségsiker. Az olimpiai stadionban azonban sohasem rendeztek állat- és gladiátorviadalokat. A szakrális őrületté fajult cirkuszt a római császárság züllesztette hatalmi eszközévé.

Az időközben államvallássá vált kereszténység pogány szokásnak bélyegezte és megvetette a testkultúrát – igaz, a játékok akkor már a hanyatlás jeleit mutatták. Az egyházatyák, akiknek a véleménye mérvadó volt, többnyire nem tettek különbséget a római cirkusz és a görög stadion között, s a gladiátorküzdelmeket elítélve az atléták versenyeit is elutasították. Cyprianus karthágói püspök esküdt ellensége volt a versenyeknek. A De spectaculis (A látványosságról) című híres munkájában így írt:

„Milyen tartalmatlanok a futók versenyei … Az emberek örülnek, hogy az egyik ló gyorsabb, és búslakodnak, hogy lassúbb a másik… Milyen istentelen ez a foglalatosság, milyen utálatos és erkölcstelen…. Mennyire undorító a birkózás, ahol a férfi a férfi alatt fekszik és becstelen módon átkarolják egymást. Az ilyen versenyben győzhet valamelyik, de vereséget szenved az erkölcs. Mert nézd csak! Az egyik mezítelenül ugrándozik, a másik minden erejével a levegőbe hajít egy érckorongot.

Ez nem dicsőség, de dőreség. Szerintem nem más, mint hóbort. Távolítsd el a nézőt, s máris céltalan mulatság zajlik előtted.

Mint ahogy már gyakran mondtam, a hűséges kereszténynek kerülni kell az efféle őrült, veszélyes és ízléstelen látványosságokat, óvja tőle szemét és fülét!”

Ugyanakkor a görög keresztény egyházatyák, mint például széles körű, korszerű műveltséggel bíró Euszebiosz püspök a szent életű embert a „jámborság atlétájának” nevezi, ami kétségtelenül a versenyzők megbecsülését jelenti.

A mártírhalált halt Methodiosz, a lükiai Olümposz püspök a szűzi erényt dicsérve így írt a tiszta életű hajadonokról:

„Hitet tettek arra nézve, hogy nem valami rövid ideig tűrik a test kínjait, hanem magukra vállalták, hogy meg nem ijedve, egész életükön át végigküzdik a tisztaság olimpiai versenyét”.

Phótiosz konstantinápolyi pátriárka Bibliothéké című munkájába ilyen nemes értelemben használja az olympias kifejezést: „Szent János Chrysostomus leveleit olvasták … közöttük leghasznosabb az a 17 levél, amelyet a legjámborabb olympiásról, az egyházi szolgálatról írt.”

Pál apostol – aki valószínűleg hallott az isztmoszi játékokról, innen a hasonlat – a korintusiaknak írt első levelében így tanít: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom, hanem megzabolázom és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak.” (1Kor 9,24-26)

A közölt idézetek is cáfolják mindazok állítását, akik a feltörekvő kereszténységben látják a görög sportjátékok hanyatlását és végítéletét. Más okra kell ezt visszavezetni: mivel a császárok, uralkodók, királyok nem tudták propaganda, népbutító, elégedetlenséget levezető céljaikra felhasználni, ezért az ókori játékok végzete törvényszerű volt.

A keresztény hit nem csonkítja meg a sportot, hanem önmaga megismeréséhez vezeti el. Elismeri, hogy a sport egy külön világ, a maga sajátos tevékenységével, szabályaival, hagyományaival. Amit benne támad és elítél, csak az amiben más akar lenni mint önmaga, ha eladja magát, ha cirkuszi játékká, pusztán pénzkereső vállalkozássá lesz, vagy ha a nézőként agresszívvá váló tömeg bohócává aljasul.

A kereszténység számára is azért izgalmas és érdekes a sport, mert a „világot megnyerni” akaró ember küzdelmét jeleníti meg. Feltárul benne a lélek legősibb parancsa, minden történés kulcsa és magyarázata: „az ember le akarja győzni a világot.”

Palásthy Árpád Gábor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu