|
|
Gondola A laza párkapcsolat „kötelező“ jellegéről írtam a legutóbb. Lényegesnek tartom, hogy megadjuk egy jelentkező kapcsolat-lehetőségnek az esélyt, hogy kiderüljön róla, valóban jó vagy rossz ötlet-e. Mi a teendő, ha kiderül, semmi esélye a dolognak? Véget kell - lehetőleg azonnal - vetni neki. Lányaink „von Haus“ ismerték a Spielhóznit, többször beszélgettünk otthon a fiú-lány kapcsolatról. A lányok persze élvezték. A fiatalok - gondolom nemcsak nálunk - szívesen beszélnek ezekről a dolgokról otthon is, ha különben jó a kapcsolat a szülő és a gyerek között és nem kioktatni akarják, hanem együtt gondolkodni velük. Annak idején Veron lányunk megtanult GÓ-zni, ami egy kínai eredetű táblás játék, amúgy igen érdekes, magam is űzöm. Veronnal is mindig szívesen játszottam, és mivel igen szeretek gózni, kicsi lányom bizony időnként már unta (nem is beszélve a vereségek esetén dúló indulatokról). Ennek az lett az eredménye, hogy végül én fizettem neki némi zsebpénzt azért, hogy játsszék velem egy-egy partit. Mindezt csak azért mesélem, mert amikor először hoztam elő a Spielhózni témát, annyira tetszett neki a dolog, hogy felajánlotta: „Apuka, játszom veled GÓ-t ingyen, csak mondjál még »ilyeneket«!“ Előkerült egyszer egy fiú, aki igen lelkesen hívta Veront. Ő meg ment is, hiszen tisztában volt a feladattal: „Ha hínak, menni köll!“. Igen ám, de elég hamar kiderült, hogy az a fiú neki nem köll. Miért nem kellett? Az ilyen kérdésre nincs egyértelmű válasz. Nincs racionális magyarázata annak, hogy egy lánynak miért nem „köll“ egy fiú, vagy egy fiúnak miért nem tetszik egy lány. Ezt-azt lehet gondolni, mondani, de a lényeg sokszor titok marad, hiszen maga az emberi személyiség is titok, misztérium. Egészen furcsa esetek is előfordulnak. Volt egy lány, akinek igencsak tetszett egy fiú. A dologból mégsem lett semmi, mert a fiúnak nem kellett a lány. Eltelt 1-2 év, a fiúnak nagyon kellett volna a lány, de akkorra már a lánynak nem kellett a fiú, és nem is azért, mert lett volna neki más. Na, ezt magyarázd meg! A lényeg tehát, hogy Veron feltette a nagy kérdést: „Apuka, hányszor kell elmenni?“ Csak azt tudtam erre mondani, hogy általános szabály nincs, kétszer-háromszor biztosan elég, ha annyi idő alatt kiderül, hogy biztosan nem kell neked az a fiú. Veron általában elég határozott, így biztosra tudta, hogy annak a kapcsolatnak nincs jövője. Elvitte hát a fiút a Margitszigetre (tudod, „szerelem-sziget“), és ott andalogva elcsicseregte a legénynek, hogy ő mit utál - úgy általában - a fiúk stílusában, viselkedésében, és hogy milyen jó fej egy másik gyerek (akit mind a ketten ismertek, és persze egészen más stílusa volt, mint az adott versenyzőnek). Ez a fiú többet nem jött. Miért? Gondolom, magára ismert a lányom által felsorolt jellemzőkből, úgy 80-95 %-ban. Értelmes ember lévén megértette, hogy ez a dolog nem megy. Nem sértődött meg, azóta is jóban vannak, ha találkoznak - beszélgetnek, semmi baj sincs. Megpróbáltuk, nem sikerült. Sajnos nem minden fiú/lány ennyire értelmes, és nem tud ilyen józanul viselkedni. Főleg, ha sokkal jobban szerelmes, mint az említett versenyző volt. Ilyen esetben szigorúbban kell eljárni. Meg kell neki mondani magyarul (ha esetleg külföldi, a megfelelő idegen nyelven), hogy kész, vége, ennyi volt, megpróbáltuk, nem sikerült, és ezentúl hagyjon Téged békén. Ha mégsem teszi meg, mert újra és újra telefonál, kénytelen vagy még jobban bekeményíteni: Mondtam már, hogy ne hívj, mert úgysem érek rá! És holnap? Se holnap, se holnapután, se semmikor sem érek rá, világos? De hát mi az a sok dolgod? Dolgom, az semmi, majdnem unatkozom. De RÁD, nem érek rá többet! De hát mi a baj? Most miért nem beszélgethetünk legalább még egyszer? Hátha kiderülne, hogy érdemes lenne tovább próbálkoznunk! Na, figyelj! Ha hallom a hangodat, már kavarog a gyomrom! Ha meglátlak, hányingerem támad, úgy meg mégsem tudok jóízűen beszélgetni! És utoljára mondom, hogy ne is hívj többet, mert ha hívsz, nem is leszek itthon - megmondom anyámnak! Aztán, ha legközelebb telefonál, csak annyit kell mondani: „Adom anyámat!“ Ő pedig bemondja, hogy „Nincs itthon a lányom/fiam, nem mondta?“ Az érzékenyebb lelkűektől ismét elnézést kell kérnem a fentiek miatt, de higgyétek el, az ő érdekében kell ilyen esetben a lehető legegyértelműbben tisztázni, hogy nincs értelme reménykednie. Aki nagyon szerelmes, az még a legártatlanabb, udvariassági gesztusok alapján is reménykedni kezd. Ezért - sajnos - sokszor igen szigorúnak, egyenesen „bunkónak“ kell lenni vele: pl. ha köszön, nem veszed észre, és még csak vissza sem köszönsz… Kétségtelen, hogy hallottam már eseteket, amikor egy kapcsolatot nagyon nehéz volt megszakítani, befejezni. Mindenféle trükkökkel próbálkozik olykor-olykor a szerelmes fél. Olyan is előfordul, hogy teljesen erőszakosan nyomul, alig lehet valahogy eltávolítani. Ezek nem könynyű dolgok, de úgy gondolom, mert ilyen veszéllyel járhat esetleg, még nem lenne szabad eleve elzárkózni az olyan kapcsolat feltérképezése elől, amelyik első ránézésre nem tűnik a legjobb ötletnek. Jó hangulatú, normális kapcsolatokat kívánva szeretettel: Varga Péter
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
