Jelenpor

Ha egy lakásba lépek, első pillantásom rendszerint a könyvekre esik. Gondolom, más is így van ezzel. A könyvtárakban az elmúlt fél század a selejtezések korszaka volt. A kommunisták zúzdába küldték a „feudális” okiratokat és a „polgári” irodalmat. Pár év múlva önmagukat: zárt osztályokra került a szocialista realizmus színe-virága, a politikai beszédek, a pártkongresszusok jegyzőkönyvei, a Sztálin összes, meg a többi, ami hatalomátvételük és 1957 márciusa között került ki a nyomdából.

Az írók szégyellték életművüket: a hatvanas években saját könyveiket kukázták az antikváriumokban, nehogy olvasók kezébe kerüljenek.

A közkönyvtárakban meg kell őrizni mindent. Az utókor csak böngéssze – például – Lukács György opuszait. Mi tagadás, sosem tartoztam rajongói közé. Még csak olvasójává sem sikerült válnom. Próbáltam ugyan, de gondolkodásának iránya, mondatainak rettenetes káposzta-íze visszariasztott. Furdalt azonban a lelkiismeret: szabad-e így kihagyni valakit? Aztán egy szigligeti nyaralás összehozott egy Lukács-kutatóval – csak később váltott át az illető a rendszerrel együtt a hermeneutikára —, s végre megkérdezhettem egy hozzáértő tudóst, hogy mesterének akadt-e eredeti gondolata, valami mély, saját bölcsessége, amiről a filozófusok általában nevezetesek. És ami egyáltalán az értelmét adja annak, hogy valaki egy életen át törje a fejét. Elgondolkodott az illető, hosszasan, még aludt is rá, s csak másnap bökte ki a strandon, hogy Lukács ugyan hatalmas műveket írt, de ilyesmi nem akad bennük. Talán – dünnyögte végül — talán azt lehet megemlíteni, hogy „a nyúl a Himaláján is nyúl, az elefánt a völgyben is elefánt”. Hogy ez a mondat régi indiai szólás, nem feszegettem.

Rőczey János – irodalom- és szociológia tanár Budapesten és Burg Kastlban – aki szintén a bölcsesség kedvelője, nem állított elő könyvtömböket. Kiadott ugyan két vékony könyvet, de tán csak azért, mert egyetlen mondattal mégsem állhat az ember a világ elé. Tudjuk, milyen a világ. Úgysem tart meg többet, mégis követeli a körítést, hogy aztán könyörtelenül elhajítsa.

Nos, Rőczey mondata így hangzik: „Ha kancellárt vagy köztársasági elnököt választhatok, miért nem választhatom az osztályvezetőmet?” Ez a kérdés kíméletlen pontossággal mutat a „Nyugat neuralgikus pontjára” – ismét Rőczey szava. Vagyis arra, hogy a demokrácia a politikára korlátozódik, egyre szűkebb és szűkebb körre, amint a gazdaság különféle erői: a multik, a tömegmédia és a többi ellenőrizhetetlen hatalom előnyomul. A nevelés, az ízlés, a megélhetés, a kultúra, a nemzeti függetlenség és a többi sorsdöntő ügyben olyan urak határoznak, akik semmiféle demokratikus megmérettetésnek nem vetik alá magukat. Ha felelősségük bármilyen formában fölmerül, széttárják karjukat: a Piac, kérem, a Piac határozott így.

Igen, a Piac. A személytelenségnek ez a gazdaságkori istene törölte az üdvprogramot még az úgynevezett keresztény pártok programjából is, az írókat – legyünk igazságosak – leginkább az „élenjárókat”, pedig szépecskén a szolgálatába édesgette. Az ifjabb nemzedék már most sem bírja elolvasni a nyolcvanas-kilencvenes évek irodalmának zömét, de az lesz az igazán keserves pillanat, amikor a szerző fogja könyvét dugdosni gyermekei elől

Czakó Gábor