|
|
Madarak, testvéreim „A vallásos ember nyitott kozmoszban él, s ő maga is ’nyitott’ a világgal szemben (…), részesül a világ szentségéből.” A vallástörténész, Mircea Eliade (1986-ban halt meg) a középpontra mutat az iménti mondatával, s az új évezred ajtajában különösen figyelmet keltő a megállapítása.
Együtt élni a világgal, az Alkotó mesterművével, nem csupán tudni, hanem érezni köveit, fáit, vizeit, megszólítani az égitesteket, s folytathatnók nem romantikus figyelmesség, érzékenység, ahogyan az angol, német irodalomból kifénylik; jóval korábbi századok erénye ez, egészen rendkívüli távlattal Ferencé, akit Assisi büszkeségének nevezhetünk. Hegyek, erdők járója, „virágok birodalmát” szerelmesen szerető turista értékeli őt igazán, minden természetjáró „őrnagyát“. Mert valóban az – élve a katonai rangjelzéssel —, de nem militáris tartalmával, hanem az Eliade fogalmazta kozmikus nyitottsággal. Életéről-utóéletéről sok tanulságot följegyeztek; a Fioretti – ez a „szent olvasnivaló”, távol a korábbi, alacsony témát hordozó anekdotáktól a szórakoztatáson kívül abba a naivnak tűnő egyszerű világba kalauzol, ahol csillagos-beszédes a természet; teljesség-vággyal is eltölt, hiszen arról szól, akinek bokájára Isten saruszíjat kötött. Nem úgy volt-e Ferenc, mint a modern kereső? Csak ő a Szegénység szerelmese, eljegyzettje mindig kész szívvel mondhatta volna ki a mai ember gyötrelmeit: „Megszállt a vágy jól rendezett sereggel. / Mindig gyötörte szívem valami: / a parttalanban partot érni egyszer / s a mondhatatlant is kimondani.” Kimondta az Appenninek erdeiben, s amikor a Halál testvér köszöntött be hozzá ezernyi pacsirtával, kedves madaraival. A Porciunkula mintha Betlehemmé vált volna, ahogyan a népi képzelet angyal- s madárdallal is benépesíti a barlangszállást az új Születésben. Sokszor felvillan az emlékezet rácsán az a XIII. századi miniatúra (Regensburgból), amely Rudolf Franznak a negyvenes években figyelmet keltő publikációja volt A misztika a népek műveltségében című művében. A képen Krisztus Urunkat az evangéliumi tanácsok vonják keresztre: a Bölcsesség, az Irgalmasság, az Engedelmesség – melyet ő életében hirdetett-gyakorolt. Jegyese, az egyház pedig lándzsát döf oldalába, hogy a kifolyó vért a Hit fogja fel „ama Vacsora” kelyhébe; a Szent Grálba, amely aztán elindul útjára egészen a Megváltás Hegyéig, amely nemzetek hagyományában (nálunk is) mindmáig él, misztikus költészetet sugall. A néprajzi vizsgálat hajlamos ezt a „kódex-lapot” Szombathely ferences kolostorának freskótöredékéhez kapcsolni (Bálint Sándor kutatásai nyomán), sőt a szombathelyi Kádár-Géfin-féle monográfia sem hagyja említés nélkül, viszont magyarázatot nem fűz az azóta már lemeszelt, a folyosón egykor látható képhez, amely a Szegénység, az Engedelmesség, a Türelem és a Tisztaság szentferenci erényeit (latin) fölirattal hirdeti. Szöged nagy fiának igaza van, amikor megjegyzi: „Aligha kétséges, hogy a freskó egy kora középkori Krisztus-ábrázolás Ferenc személyére való átköltése… A Poverellót az evangéliumi tanácsok föltétlen követése, meg a stigma kiváltsága miatt alter Christus (második Krisztus) néven is emlegetik.” Nagymagyarországi szakrális drámai pillanatok (égi pör, prófétajáték) sugallják, hogy a freskó-rejtély „hátterében” (középpontjában?) Krisztus mártíromsága áll: az Emberfiát nem csupán az emberi bosszú, gonoszság okozta, hanem Jézus önként vállalt szeretet-áldozata a világért. A szóban lévő falkép antidialektikus jelzésének tekinthetjük a tartalmát, a kimondhatatlant „ellentémával” való ábrázolásnak. Leopold Kretzenbacher (barokk) az ikonográfiai megjelenítésnél, amely Ferencet a kereszten mutatja, ezt a föliratot olvassa: „Igyekezzetek Szent Ferenc atyátokhoz és a szegénységhez, amely szült benneteket.” És ezt is: „Krisztussal együtt vagyok keresztre szögezve.” Ki ne gondolna e század matematikus-misztikusára, s mellette Pilinszky Jánosra, amikor („együtt”) így elmélkednek: „Amikor a keresztény élet középpontjába helyezzük a keresztet, a halál és haláltusa e könyörtelen eszközét, igazában a teljes életet, a teljes élet reményét szemléljük benne. ’Tér és idő keresztjén függünk’… Mivel azonban e kereszt valóságos keresztünk, Jézus keresztje óta tér és idő többé nemcsak életünk, agóniánk és halálunk helye, de örök boldogságunk záloga is. Azóta a kereszt árnyékában és világosságában egész emberi létünk szinte minden betűje átértékelődött.” Hogy tudta ezt Ferenc – léte súlyával. Nem a test „reményével-kényelmével”, hanem lelkének madárröptével, s talán ezért tudott a madarak nyelvén, s jöttek el hozzá a „kicsi szárnyasok” az agóniában, mint égi angyalok. A nagy művészet (Giotto s a többi) nem győz meditálni róla, egyszerű népi verselő (Varga Lajos így ujjong: „Mint egykor Szent Antal szólott a halaknak, / Úgy prédikált ő az égi madaraknak: Madarak, testvérim! Köszöntelek titeket. Áldjon meg az Atya, Fiú és Szentlélek!” A gondolat útján aligha válnak el azok, akik a Poverellóval szólnak, s a benső tájak és erdők-mezők madarai nem azonosak-e, ha Ferenc jár a lombok alatt?
(Király László) A választ egyszer meg kell találnia – mindenkinek. Tóth Sándor
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
