|
|
A kutya példázata Unokáim félnek a kutyáktól. Igaz, ami igaz, a macskáktól is. „Nézd, a nagypapa nem fél” – mondogatom méltósággal, de ez mit sem változtat a dolgok állásán. Ha kutya-macska közeledik, a nagypapa mögött foglalják el őrhelyüket, onnan pislognak riadtan. Vannak persze ebek, amelyekkel nem barátkoznék. Valamelyik külföldi televíziós adásban azt bizonygatták, hogy a pit-bull a világ legaranyosabb kutyája, remek humorérzéke van (én ugyan hiányoltam a tekintetükből a derűt), mi emberek vagyunk a hibásak, ha támad. Történt pedig, hogy egy vidám pit-bull éjjel átugrotta a szomszéd ház kerítését, megmart két embert, majd rendőrök és tűzoltók vették üldözőbe és végül „ártalmatlanná tették”. (Ez az egyik legszebb és legfinomabb magyar kifejezés. A pit-bullt lelőtték, de ezt leírni visszataszító volna. A tettes lelövi áldozatát, a víg kedélyű pit-bullt azonban ártalmatlanná teszik.) Reggel mindenki erről beszélt. „Legszívesebben minden kutyát kiirtatnék!” – kiáltotta egy dühödt hölgy, s szavait többen helyeselték. „Mégiscsak hallatlan, hogy már az utcán sincs biztonságban az ember!” Falun persze másképp van. A nagyvárosban nem a pit-bullok veszélyeztetik az embert az utcán. De ezt nem mertem szóvá tenni, a közhangulat tüstént ellenem fordult volna, jóllehet nem volt közöm a vérengző ebhez. Családom némely tagjának pillantásából is éreztem, hogy eltévelyedtem a nevelésben, amikor unokáimat a kutyák szeretetére intem. A vasúti sínen túli házat egy félelmetes farkaskutya őrzi. Messzire hallik a hangja, amint dühödten ugatja az arra járót. Mi ott megyünk a strandra. Oda-vissza négyszer, kétszer délelőtt, kétszer délután. Egy öreg néni üldögélt mindig a tornácon. Nézte a járókelőket. Aznap pokoli volt a hőség. A fiammal átevickéltünk a sínen. Üdvözölni készültünk a nénit, s dermedten láttuk, hogy a földön hever. Az első gondolat: segíteni kell. A második: a kutya. Bennünk az első volt az erősebb. Beóvakodtunk a kapun. A kutya figyelt. Fölosontunk a tornácra. A kutya némán a sarkunkban. Felemeltük a nénit, bevittük az ágyra. Akkor már magánál volt, vizet kért, elszédült a melegtől. A farkaskutya barátunk lett. Amikor meglógott otthonról, hazavittem. Jött utánam és szégyenkezett. Nem a harci kutyákkal való barátkozást javaslom. Eszembe sincs! Csak ne terjesszük ki a gyűlöletünket minden kutyára, mert a kutyák hűségesek is, és okosak is. Néha hűségesebbek hozzánk, mint mi egymáshoz. Kedves barátaink Panka nevű tacskójukkal érkeztek. Kata üres margarinos dobozban vizet vitt neki, azt lefetyelte. Kis idő múltán Andris lopakodott hozzám, s fülembe súgta nagy titkát: megsimogatta a kutyust. „És?” „Csóválta a farkát.” „Szeret téged, látod?” Furcsa a világ. Az emberek harcolni tanítják a kutyáikat és egymást. A szeretet gesztusait kezdjük elfelejteni. Pedig egy simogatás bizonyára nagyobb örömöt szerez egy jól célzott lövésnél. Végigsimítottam Andris feje búbját. Hozzám bújik, pedig nem egy „bújós” gyerek. A szívem megtelik melegséggel. Aztán eszembe jut, a fiúkat nem szabad kényeztetni. Most mi legyen? Mindegy még egy simogatás. A nagypapát csak nem róják meg ezért. Andris elrohan. Aztán visszalopakszik. A tacskót nézi, az meg őt. Valami összekapcsolta őket is. Rónay László
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
