"Szeretni az embereket"

A Van Gogh-legendáról

Olajfák: ragyogó kék ég (1889) Edinburgh, National Gallery of Scotland

Az életében egyetlen képet eladó, meg nem értett, őrült zseni mítosza lengi körül Vincent van Gogh alakját. "Nem tehetek róla, hogy képeim eladhatatlanok - írta. - Egyszer eljön a nap, mikor belátják, hogy értékesebbek a beléjük ölt festék áránál, és egész nyomorúságos életemnél, amit csak reájuk fordítottam." A jóslat valóra vált: neve százezreket vonz egy-egy kiállításra, képei eladási árrekordokat döntenek, s az ő festményeiből készült talán a legtöbb reprodukció a világon. E legendás "karrier" ellenére hazánkban még soha nem volt önálló, az egész életművet bemutató kiállítása a holland mesternek. E hiány pótlásaként a századik születésnapját ünneplő Szépművészeti Múzeum, jubileumi évének megkoronázásaként, elhozta Van Gogh-ot Budapestre.

Váza rézvirágokkal és muskátlikkal (1886) Ottava, National Gallery of Canada

A kiállítás egyben kapcsolódik a művészettörténeti kutatás legújabb vonalához. A művész halálának centenáriumát (1990) Amszterdamban és Otterlóban nagy tárlatokkal ünnepelték, s a kutatók számos, eddig a legenda homályába vesző kérdést tártak fel. A Szépművészeti Múzeum kiállításának is egyik fontos célkitűzése, hogy hozzájáruljon a Van Gogh körüli romantikus mítosz eloszlatásához, hogy valóban meglássuk alkotásainak egyedülálló értékét.

Az örökkévalóság kapujában (1882) Amsterdam, Van Gogh Museum

A Hollandia déli részén, Zundertben született művész életpályája csupán tíz esztendőt ölel fel. Először nagybátyja pártfogása alatt műkereskedőnek, majd édesapja nyomdokaiba lépve lelkésznek készült. Sehol nem találta azonban a helyét, s a családi nyomás elől menekülve a dél-belgiumi Borinage bányavidékre ment, ahol bibliaórákat tartott, és betegeket látogatott. Furcsa viselkedését, öltözködését azonban itt sem nézték jó szemmel, állását elveszítette. Egy bányászhoz költözött, és szállásadója kis szobája lett első műterme.

Ezután már teljesen a művészetnek élt. A kiállítás első felében nagy hangsúlyt kap korai korszaka, amikor főleg rajzokat és litográfiákat készített, amelyek egyben tanulmányok is voltak. Formák, alakok, arcok, amelyek későbbi műveiben újra feltűnnek. Illusztrátorként szeretett volna dolgozni, de nem kapott megbízást. A vágy, hogy munkáiból tartsa el magát végigkísérte életét, azonban mindvégig öccse, Theo biztosított neki elfogadható anyagi hátteret. Testvére nem pusztán kötelességből segített neki, hitt Van Gogh tehetségében. Hogy mennyire, mi sem bizonyítja jobban, hogy a testvérek egymást követő halála után Theo özvegye volt az, aki megalapozta a Van Gogh Múzeumot.

A tárlat a korai művek mellett bemutatja azon művészek néhány, a Szépművészeti Múzeumban őrzött alkotását, akik hatással voltak Van Gogh-ra. Így válik érzékelhetővé és érthetővé, hogy a meg nem értett zseni nem is volt olyan magányos, gyökértelen művész, s e perspektívában válik azután igazán láthatóvá egyedi, kiforrott stílusa.

1886-ban Van Gogh Párizsba utazott, ahol az impresszionisták nagy hatással voltak stílusára, színkezelésére. Bár ezen időszakból csak néhány festményt állítottak ki, érdekes látni, hogy a posztimpresszionizmus legnagyobb alakjának kikiáltott Van Gogh mennyit tanult éppen az impresszionistáktól. Ugyanakkor tény, hogy saját útját keresve hamar túllépett e stíluson. Van Gogh nem ismerte a kompromisszumot, és nem tudta magát alárendelni egy iskolának sem - festészetében szinte minden eljövendő irányzat jeleit fel lehet fedezni.

A színek, a fény, az alapvető vonásaikban megragadott formák érdekelték. Provance-ba utazott, ahol végre megtalálta - és végleg elveszítette - önmagát. Pontosan nem tudni, milyen elmebetegségben szenvedett. Orvosai epilepsziát állapítottak meg, de utólag szóba került a szifiliszes megbetegedés okozta paralízis, az öröklődő pofiria, a mániás depresszió és a skizofrénia lehetősége is.

Öngyilkosságának okáról újabban született egy különös elmélet. Kiderült, hogy halála napján szemészorvosnál járt. Látásproblémáiról leveleiben már korábban is panaszkodott öccsének. Színei egyre sötétebbek lettek, és képein a világító testek körül megjelent egy szivárványszínű fényudvar. A kutatók arra következtettek, hogy Van Gogh-nak zöld hályogja lehetett, ami akkor még gyógyíthatatlan betegség volt, s rövid időn belül teljes vakságot okozott volna.

Ugyanakkor Dél-Franciaországban végre úgy érezte, néha ki tudja fejezni képeivel azt, amit kívánt. Újra és újra - mintegy tanulmányként - megfestett bizonyos dolgokat: fákat, napraforgókat, önnön arcát. Spirituális erővel bíró kompozíciók voltak ezek a számára, amelyektől azt várta, hogy "személyes látomássá" váljanak, és általuk elérjen másokig. Ezért dolgozott egész életében, mert vallotta: "Semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket."

Szalontai Anikó

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu