Vissza kell térni a személyiség formálásához!

Paul Poupard bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke a nevelés ás a kultúra aktuális és örök kérdéseiről

A XX. századi totalitárius rendszerek összeomlása és a technika fejlődése sok olyan értéket kétségbe vont, amelyre a Nyugat spiritualitása épült. Ön szerint az Európa minden részében jelen levő szekularizáció meggyengítheti a társadalom összekötő szövetét?

- Nem hiszem, hogy a Nyugat spirituális alapjait jelentő értékeket a totalitárius rendszerek vagy a technika fejlődése alapjaiban megrendítette volna. Ha a mögöttünk maradt századra gondolok, elsőként az jut eszembe, hogy a világ nagy részén törvénybe iktatták a vallásgyakorlás és a véleménynyilvánítás szabadságát, és ez új lehetőséget nyitott a személyes és közösségi fejlődésre. Nem szabad elfelejtenünk, hogy számos európai ország a II. világháború után hosszú évtizedeken át a marxizmus-leninizmus diktatúráját nyögte, ami olyan értékválságot idézett elő, amelynek következményei máig nagyon jól láthatók. Azokról a folyamatokról beszélek, amelyek átalakították az emberi viselkedést is, hogy megteremtsék a "homo sovieticus" szociológiai kategóriáját. Aki ebbe tartozik, az valójában nem a közösségért felelősséget vállaló, hanem éppen ellenkezőleg, a maga egyéni dimenziójába szorított ember: passzív, gyanakvó és mindentől félő, még rosszabb esetben besúgóvá nyomorított "egyed".

Sokan hajlamosak úgy tekinteni a nyugati civilizáció és az iszlám közötti viszonyra, mintha egy szekularizált kultúra és egy olyan világ közötti összeütközésről volna szó, amelyet még a szakrum hat át.

- Ez egyszerűsítő, ezért helytelen megközelítés. Mindig meg voltam győződve arról, hogy az ehhez hasonló kommentárok egyszerűen előítéletek és egy mély kulturális meg nem értés gyümölcsei. Egyrészt létezik az a tendencia, amely a nyugati kultúrának azokat az oldalait hangsúlyozza, amelyeket a szekularizációval társítanak. Másrészt az iszlám megítélését hajlamos szélsőséges csoportok és a fundamentalizmus egyes formáira korlátozni. Mindkét tendencia hibás, és sérti mind a keresztényeket - mivel ha a nyugati kultúrára gondolok, akkor annak keresztény gyökereire és lelkére gondolok - mind a muzulmánokat. Fontos, hogy a valóságot tudjuk meglátni a tények igazságának mellőzése nélkül. A hit virágzásának, az egyéni és közösségi lelki élet számos jele mutatkozik meg, különösen a fiatalok között, akik vágynak az értékek valóságának, Krisztusnak mint életpéldának a felfedezésére.

Másrészt nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy az iszlám világ minden jellemzője a szakrum kifejeződése. Vannak olyan muzulmán országok, amelyek hajlanak arra, hogy eltávolodjanak ettől a dimenziótól, laikus államnak nevezve magukat. A szakrális dimenzió nem képviseli minden esetben az összes állampolgár egyéni szükségletét, hanem az állami törvénykezés beállítódását, amely előír meghatározott szokásokat és hagyományokat. Ezek figyelmen kívül hagyása elítélhető, és akár halállal is büntethető.

Visszatérve a civilizációk ütközésének kérdésére, ahogy korábban is említettem, ez az elképzelés a kölcsönös kapcsolatokról gyakran igazságtalan kivetítés, amely nem áll összhangban a tényekkel, viszont feszültséget kelt mindkét oldalon. Ezt egy mostanában megélt élményemmel támasztom alá. Abban a kitüntetésben részesültem, hogy elkísérhettem a Szentatyát törökországi útjára. Aki követte a médiában elterjedt híreket a pápai út előtt, azt gondolhatta, hogy mindkét oldalról a félelem, a gyanakvás kíséri ezt az utat. A tények meghazudtolták a vészjósló hangokat. Valódi udvariasság, baráti fogadtatás volt jellemző, amelyhez a párbeszéd hangulata, a kölcsönös nyitás társult, a török média pozitív kommentárjaival. Így ez az esemény, amelyet egyesek már előre a civilizációk összeütközése optikáján keresztül mutattak be, valójában a kölcsönös szíves fogadtatás prófétai jele volt, anynyira, hogy a Szentatya nem habozott azt kívánni, hogy Törökország a találkozás és a párbeszéd hídjává válhasson Kelet és Nyugat között. Nemcsak azért boldog, mert a pesszimista véleményeknek nem sikerült uralniuk ennek az útnak a hangulatát, hanem elsősorban azért, mert az isteni gondviselés felülmúlja és kijavítja azok fatalista előrejelzéseit, akik ma politikai vagy médiabeli profétizmust akarnak gyakorolni.

Sokszor a tudomány világát is úgy mutatják be, hogy az ellentétes a spirituális értékekkel. Ön szerint hogy áll a kereszténység és a tudományos fejlődés közötti párbeszéd helyzete? Milyen területen tud támogatást találni a tudomány a keresztény értékekben?

- Ezen a területen is sok mítosz és előítélet él. A II. vatikáni zsinatot és egyes ünnepelt egyházi dokumentumokat - mint II. János Pál pápa Fides et ratio enciklikáját - követően nincs kétség afelől, hogy a tudomány világa nem ellentétes a spirituális értékek valóságával. Inkább kiegészítik egymást. A helyesen értelmezett tudományos fejlődés támogatja a spirituális értékek nagyobb megértését és bensővé tételét, ahogy a spirituális értékeknek megvan a belső ereje, hogy érzékennyé tegye azokat, akik a tudományos kutatást támogatják.

A kezdetben a spekulatív diszciplínákhoz, majd a természettudományokhoz tartozó kutatásoknak elkerülhetetlenül nyomuk van a vallási intézményeken is, ami nem jelenti azt, hogy nem volt egyfajta feszültség a hit és tudomány között a századok során.

Szerencsére ma párbeszéd látható a kereszténység és a tudomány világa között, amely egyre elmélyültebb és egyre nagyobb elkötelezettséget igényel és megmutatja, hogy mennyit tudunk tanulni egymástól, elősegítve a párbeszéd kezdeményezéseit. Hat éve a Kultúra Pápai Tanácsa egyes pápai egyetemekkel elkezdett egy tudományos projektet, amely ösztöndíjakat biztosít, nemzetközi konferenciákat szervez és publikációkat ad ki, ösztönözve a természettudományok és a filozófiai-teológiai elmélkedés közötti párbeszédet.

Vannak azonban más fontos kezdeményezések és intézmények is: a Pápai Tudományos Akadémia neves tudósokat gyűjt össze a világ minden részéről, különböző kultúrákból és vallásokból, sokan közülük Nobel-díjasok. Olyan tudományos kérdésekről folytatnak akadémiai vitát, amelyek az értékek valóságához, és sokszor a hitet érintő kérdésekhez tartoznak. Ebben az értelemben a kereszténység és értékei a mély vallásos érzülettel fontos ihletforrássá válhatnak sok tudományterület számára azzal a feltétellel, hogy a tudósok nem foglalnak állást a keresztény hit kincseinek lenézése és visszautasítása mellett.

Megítélése szerint a politikai és az intézményi közélet hogyan itatódhatna át szilárd etikai képpel?

- A válasz visszavezethető az emberi szív kifürkészhetetlen titkának kérdéséhez. Nyugtalanságtól szenved mindaddig, amíg meg nem találja Istent, ahogy azt már Szent Ágoston is megállapította. Ha ezt a nyugtalanságot nem irányítjuk az isteni szeretet felfedezése felé, zavart, meg nem értést kelt népek, kultúrák és vallások között, amelyeket igazságtalanság és háborúk jeleznek. A közélet ebben az értelemben visszatükrözi az emberek szívének állapotát: az egyszerű állampolgároktól a vezetőkig. Ezért hívta fel gyakran II. János Pál pápa a politikusok, a lelkipásztorok, az egyetemi tanárok és a fiatalok figyelmét a lelkiismeretes emberré válás szükségességére.

A Gaudium et spes című zsinati dokumentumban megfogalmazott evangelizálási felhívás nem zárja ki a politikusok, a művészek, a média és a különböző oktatási intézményekben dolgozókat, hanem a velük való találkozásra hív. A Budapesten rendezett konferencia nem kíván az akadémiai vitára korlátozódni, hanem célja, hogy ennek az etikai dimenziónak a fontosságára mutasson rá, amely nélkül kontinensünk azt kockáztatja, hogy újabb konfliktusokba és igazságtalanságokba süllyedhet. Európában különböző átalakulási folyamatok zajlanak, de ezek nem helyettesíthetik a krisztusi üzenet hirdetésének miszszióját, amely az embert erkölcsös lénynyé teszi. Ez az igehirdetés ma újabb bátorságot és lelkesedést kíván, de ez az az út, amely a visszataláláshoz vezet az egész kontinens közéletében és politikai életében. Elvezet a lelkiismeretes ember felfedezéséhez, aki az erkölcsös ember. Anélkül, hogy az emberek készek legyenek megnyitni szívüket a belső megújulásra, az erkölcs az élet mellékes elemévé válhat, amelyet zavaró teherként értékelünk, ahelyett hogy fontos tényezőnek tekintenénk.

Számos európai ország átalakulási folyamatot él meg, amely az oktatási rendszerre is kiterjed: milyen üzenetet tud jelenleg közvetíteni az egyház, és mindenekelőtt hogyan tudja megkönnyíteni tanításának terjesztését az egyes országok politikai vitáiban?

- A nevelési folyamat nem hasznos adatok egyszerű átadását jelenti, hanem az emberi személy képzését, először belső, erkölcsi, majd intellektuális és fizikai dimenziójában. Manapság az átfogó képzés ezen elemeit sajnos nem veszik figyelembe, pedig egy egészséges társadalom alapjait képezik. Nem lehet a nevelést csak a fizikai és az intellektuális dimenzióra korlátozni. Egy erkölcsileg nem képzett ember deformálódik, és könnyen immorálissá vagy erkölcsi elveket tagadóvá válhat. Fontos tehát, hogy visszatérjünk a gyermekek és a fiatalok személyiségének formálásához. Ezért hangsúlyozza a II. vatikáni zsinat a lelki és az erkölcsi nevelés szerepének fontosságát.

Természetesen nem arról van szó, hogy még nehezebbé tegyük az iskolák és egyetemek feladatát, de tudni kell egyesíteni a különböző intézményi - kormányzati, társadalmi, egyházi és közvetítő - összetevők erőit annak érdekében, hogy folyamatos és koherens nevelést tudjunk ajánlani az ifjúságnak, még mielőtt iskolába kezdene járni. Ez azt jelenti, hogy a gyermekek képzését már a családban el kell kezdeni akkor is, ha ez nehéznek mutatkozhat, valós kihívást jelenthet a jelen és a jövő számára.

Az egyháznak fontos szerepe van az oktatási rendszerek formálásában és szerveződésében, de nem a politikai viták résztvevőjeként, hanem az evangéliumi üzenetre alapozott oktatási rendszerek támogatójaként. Mindenre, ami életet és reményt adhat a fiataloknak.

Somogyi Viktória

Róma

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu