Szent az élet

Csodálatos - és halandó

Az evangéliumi örömhír lényege Jézus születésének hírüladásától egészen az Úr feltámadásáig: az élet, az új és örök élet hirdetése. "Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségesen legyen" (Jn 10,10). Az Evangelium vitae elején (2) II. János Pál az emberi személy páratlan értékéről szól, és a Gaudium et spes k. konstitúció híres 22. pontjára hivatkozik: "Isten Fia ugyanis megtestesülésével bizonyos módon minden emberrel egyesült." Igen, az ember - az Isten képmására és hasonlatosságára teremtett testi-szellemi lény misztériuma - a maga teljességében a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg. Az Atya örök terve szerint (Ef 1) Jézus Krisztus által lehetünk részesei Isten életének, az örök életnek. Az egyház minden kor minden emberének hirdeti ezt az örömhírt, amely a legyőzhetetlen remény és az igazi öröm forrása. "Isten emberszeretetének Evangéliuma, a személy méltóságának Evangéliuma és magának az életnek az Evangéliuma egy és oszthatatlan Evangéliumot alkot. Ezért maga az ember, az élő ember jelenti az egyház első és legfontosabb útját", hangsúlyozza az Evangelium vitae-ben (2) II. János Pál, utalva első enciklikájára is. Mi most hitünk tanítását követjük, nem foglalkozunk a nem hívő egzisztencialisták véleményével, akik abszurdnak, értelmetlennek tartották a létezést. "Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk", hirdette Jean-Paul Sartre. A. Camus szerint még a tudatos öngyilkos is csak azt bizonyítja tettével, hogy ő maga nem találta meg a lét értelmét, de azt nem, hogy létünknek, életünknek nincs semmi értelme. Tény az, hogy a szenvedés és főleg a halál veti fel az alapvető kérdéseket: aki értelmet ad a végnek, a halálnak, értelmet ad az életnek is.

Amikor öntudatra ébredek, csodálkozva "észreveszem", hogy élek, ember vagyok! Aztán gondolkodom: volt idő, amikor nem voltam, és majd nem leszek. Honnan a létem? Szüleimtől kaptam közvetlenül. Micsoda szédületes véletlen, hogy a sok-sok milliárd ember közül ez a nő és ez a férfi, anyám és apám találkozott, hogy megfogantam, és génkódomban megkaptam természetemet! Ez az adottság adomány lesz, ha hiszem, hogy a teremtő Isten szeretete létem forrása. Nem én választottam szüleimet, nem akartam létemet, de most már elfogadhatom, és hálával énekelem a zsoltárossal (139/138,13-14):

Te alkottad veséimet,

anyám méhében Te szőtted testemet.

Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál,

és amiért csodálatos minden műved.

Lelkem ismered a legmélyéig...

Ugyanakkor a halandó élet sokszor abszurdnak tűnik; ezt kérdezhetjük Pilinszkyvel:

ha öröklétre születtünk,

miért halunk meg hiába?

(in memoriam N. N.)

Legtöbbször mások, kedveseink, barátaink halálakor tapasztaljuk meg húsbavágóan azt, amiről Szent Ágoston vallott barátja elvesztésekor a Vallomások IV. könyvében: "Factus eram ipse mihi magna quaestio... Nagy kérdés lettem önmagamnak. Csodálkoztam, hogy más halandók élnek még, amikor az, akit szerettem, akit halhatatlannak hittem, meghalt; és főképp azon csodálkoztam, hogy én magam élek még, hogy túlélem annak halálát, akinek az élete egy volt az enyémmel."

Valamennyien, akik szeretteink halálos ágyánál állunk, ösztönösen ismételjük a hívő filozófus, Gabriel Marcel egyik drámahősének szavait: "Te, te nem halsz meg!" De a valóság rácáfol vágyakozásunkra és reményünkre. A halál elválaszt bennünket szeretteinktől. Legalábbis a halállal látszólag vége szakad az életnek. Ezért a vég kérdőjel marad: célba jutás vagy megsemmisülés? Aki értelmet ad a végnek, értelmet ad az életnek is. Amikor az ember halálának titkát kutatjuk, egyben azt is kell keresnünk, kicsoda az ember, honnan jött és hová megy?

A halál nincs távol egyikünktől sem. Hiába mondta Illyés GyulaPaszternákot idézve, hogy a halál nem a mi dolgunk. Vagy ugyancsak Illyés a sztoikus bölcsességre hivatkozva (Kháron ladikján, 1969, 65): "Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz." Illyés szerint máig sincs ennél elmésebb, vigasztalóbb bölcsesség. De azért hozzáfűzi: "A gondolat hibája épp a tökéletes leszűrtsége, elvonatkoztatottsága: logikánk befogadja, de testünk nem, az árnyékát sem, mert hisz e szép, éterien könnyű tánclépése közben ő maga a lehető legvaskosabban leszúratik..."

A halál fullánkját magunkban hordjuk fogantatásunktól kezdve. A megoldást keresztény hitünk adja. Létforrásunk a Szeretet-Isten, aki örök szeretettel szeretett és Krisztusban már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy fogadott gyermekei, az örök élet részesei legyünk (Ef 1). Azért vagyok halhatatlan, mivel Isten - a próféták szerint - öröktől fogva kiválasztott, nevemen nevezett, tenyerére rajzolt engem. Egyedül az embert akarja önmagáért (magáért az emberért, Immanuel Kant szerint az ember: finis sui), minden más érte van. Az ember a fejlődő világegyetem virága. Krisztus feltámadása pedig a mi feltámadásunk záloga: a tagok követik a Főt a szenvedésben és a dicsőségben. Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és minél bőségesebben legyen. Ő a Feltámadás és az Élet. Aki benne hisz, annak örök életet ad. A keresztség által beletestesültünk Krisztusba, aki kereszthalála és feltámadása által szerezte meg számunkra az örök életet, mert legyőzte a halált, végleg elvágta annak gyökerét, a bűnt. A halálból az életre való átmenet - a húsvéti misztérium - megismétlődik abban, aki hittel és szeretettel őbenne marad; az életadó Lélek működik az egyházban, az egyes hívőkben és a szeretetközösségben. A testi halált el nem kerülhetjük, de hisszük, hogy ezt a halandó földi életet elnyeli az örök élet; testünk is megdicsőül, mert követi személyünket a megdicsőülésben. Részesedünk az isteni életben, amikor majd megjelenik "életünk, Krisztus".

Első eszmélődésünket az egyik egyházatya, az V. század végén élt Dionüsziosz Areopagita szép elmélkedésével fejezzük be (De divinis nominibus, 6,1-3).

"Dicsérnünk kell az örök Életet, melyből önmagától árad minden élet; s akitől az élet minden benne részesedőhöz a maga módján jut el... Ez az isteni élet önmagában minden más élet létrehozója és éltetője; és minden élet és élő mozdulat ebből az életből való, mely minden élet fölött áll és minden élet elve. A lelkek belőle nyerik halhatatlanságukat, miként az állatok és az összes növények is tőle kapják az élet alacsonyabb fokát... Ez az élet ad a testből és lélekből összetett embereknek olyan életet, mely megközelíti az angyalokét, amikor elfordultunk tőle, túláradó jósággal megtérít és visszahív, s ami ennél még istenibb, ígéri, hogy egész valónkat, lelkünket és testünket a halhatatlan életbe átviszi: ...és kevés azt mondani, hogy ő az eleven élet: ő az élet elve, az élet egyetlen oka és forrása... Minden élőnek látnia és dicsérnie kell őt, a túláradó életet."

Ezt a szép szakaszt II. János Pál is idézte Az élet Evangéliuma kezdetű körlevelében (EV 84): az élet Evangéliumának ünneplése az élet Istenének ünneplése, Istené, aki ajándékozza az életet. Mindennapos imádságunkban dicsérjük és áldjuk Atyánkat, a Szeretet-Istent, aki már anyánk méhében megformált minket, és oly csodálatosan megalkotott mindent. A körlevél idézi még VI. Pál gondolatait: "Ez a halandó élet minden szorongása, sötét misztériuma, szenvedése és törékenysége ellenére szépséges tény, mindig eredeti és megindító csoda; olyan esemény, mely méltó arra, hogy örömben és dicsőségben énekeljük meg."

Isten az embernek szinte isteni méltóságot adott (Zsolt 8,6-7):

Mi az ember, hogy megemlékezel róla,

Majdnem isteni lénnyé tetted,

dicsőséggel és fönséggel koronáztad.

"Minden születő gyermekben, minden élő vagy haldokló emberben fölismerjük Isten dicsőségének képmását: ezt a dicsőséget ünnepeljük minden emberben, az élő Isten jelében, Jézus Krisztus képmásában." (EV 84)

Szabó Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu