Múltidéző

Hegyi Ferenc

Nemzedékek rettegtek tőle. Valóban tudott félelmetes lenni. Ült - trónolt - a katedrán, majd váratlanul leszáguldott, végigrobogott az osztálytermen, elkapott valakit, aki puskázással egészítette ki hiányos ismereteit, s máris kéjesen rajzolta be az elégtelen osztályzatot. Ilyenkor iróniája is megcsillant: hosszasan részletezte a delikvens elmebeli állapotát, amelyet nem éppen kedvezőnek mutatott, s perspektíváit még szomorúbbnak láttatta. Ezek a váratlan és lendületes futásai azért is meglepőek voltak, mert élete végéig őrizte megveretései emlékét, szobája patikára emlékeztetett, gyógyszereket szedett folytonos kínjai enyhítésére, és erősen sántított. Hatalmas lelkierővel palástolta szenvedéseit, amelyek azért bizonyos mértékben jellemére ütötték bélyegüket.

Magyart és oroszt tanított, a bennfentesek szerint eleinte néhány leckényi előnnyel az utóbbit, ám annál virtuózabban, nyitottabban a magyart. Sík Sándor rendjében ez nem volt meglepő, ő mégis valamiképp bámulatos bensőségességgel viszonyult a magyar irodalomhoz. A mi osztályunkat nem ő tanította, pontosabban az orosszal tartott rémületben minket négy súlyos éven át. Ám egyetemistaként sokszor fölkerestem. Az volt az érzésem, hogy kedvel, én szerettem, még a stílusa is megnyerő volt számomra.

- Ülj le, kérsz teát? - Furcsa színű és szagú gyógyteákat ivott. - Na, mi újság az egyetemen? Kiről hallgatsz előadást?

- Vörösmartyról.

Egészen ellágyult.

- És?

- Nem volt forradalmár, mint Petőfi. Nem tudta követni a népet.

Elszörnyedve meredt rám. Kutatni kezdett könyvei között, s egy ütött-kopott Vörösmartyt bányászott elő. Nyögve karszékébe ereszkedett, kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett. Verseket, egymás után, szünet nélkül. Fél óra után berekedt. Rám nézett. Aranykeretes szemüvege mögül mintha könnyei csillantak volna.

Nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. Mintha ismeretlen világba csöppentem volna. Vörösmartyt azóta is az ő hangján hallom.

Ezután nem beszélgettünk. Verseket olvasott. Garayt, Kisfaludy Károlyt. A reformkor lírikusait kiváltképp szerette. "Ők tudták, mi a nemzet, és mit tehetnek érte" - mondogatta.

Amióta módom van egyetemistákat oktatni, igyekszem minél több verset felolvasni. Ő azonban szebben olvasott.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu