Lábady Tamás

"Szabadságra elhivatva az életért"

Publius Cornelius Tacitus, a római történetírás mestere közel kétezer évvel ezelőtt tette fel a szabadságeszme örök dilemmáját jelentő kérdést: "quid ultimum in libertate esset?", azaz: meddig lehet a szabadságban elmenni? A magas erkölcsi felfogással és ősrómai érzülettel rendelkező történetíró még nem gondolhatott arra, hogy kérdésére a kétezer év utáni tudomány által megnyitott legfélelmetesebb lehetőség az, amely az emberi szabadság végső veszélyét - határozottan és egyértelműen fogalmazva: végét - jelenti. Ma már ugyanis nem lehetetlen, hogy az ember a jelen és jövendő generációk számát, nemét, minőségét, létezésének idejét, egyszóval: életét mesterségesen alakítsa, és nagyon nagy a szabadságra elhivatott ember kísértése a természetestől eltérő mennyiségű és minőségű nemzedékek kitermelésére vagy éppen elsorvasztására. Vagyis arra, hogy az ember Istentől egészen átvegye a teremtést, és azt kizárólag saját kezében tartsa. A terhességmegszakítás és a sterilizáció közvetlen egészségi kockázatának jelentéktelenre csökkenése, a még meg nem születettek alakítása, manipulálása, a magzatok fejlődésének befolyásolása, a társadalom "megszabadítása" azoktól, akiknek az élete - mások szerint - maguknak sem jelent értéket és teljesen céltalanul terheli a társadalmat, a művi megtermékenyítések számos variációja, a fájdalommentes kegyelemhalálba segítés, az aktív eutanázia, az őssejt klónozása: mindezek riasztóan igazolják, hogy az emberi szabadság végső határát ezek a végzetes fordulatok jelentik, amelyek Edmund Pellegrino professzor szerint az atombombánál is veszélyesebbek. "Az utóbbi végül is olyanként pusztít el bennünket - írja -, amilyenek vagyunk, de nem szabja meg, hogy milyeneknek kell lennünk."

Ez az a pont tehát, amely Tacitus kérdésére megadja a választ: a szabadság egyetlen igazi légköre a teremtett élet, és ott, ahol a cselekvés az élet ellen van, ott már meg kell védeni a szabadságot - magával a szabadsággal szemben. Ebben rejlik a szabadság és az élet találkozásának leglényegesebb eleme: az, hogy a szabadság kizárólag az életért van, mert a szabadság forrása maga az élet, amely - mert szent - egyedül képes útját állni az ellene szóló választásnak. Így lehet a szabadság - forrása által - egyenesen a halál ellen kötött szerződés, amely igent mond az életre, és kirekeszti, tagadja a halált. Fantasztikus mélységben és örökérvényűen fejezi ki az életnek a szabadság felett aratott győzelmét Madách Az ember tragédiájában. Ádám ott áll a szirt szélén ugrásra készen, hogy levesse magát - összes csalódásával, melyet világutazása során megélt - és így kiált: Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek. / Nem egymagam vagyok még e világon? / Előttem e szirt és alatta a mély: / S azt mondom: vége a komédiának / Egy ugrás, mint utolsó felvonás... E pillanatban szólal meg győzedelmesen Éva, aki életet hord a szíve alatt: Mert ami eddig kétséges vala, / Most biztosítva áll már: a jövő! / Anyának érzem, oh! Ádám, magam. A szabadságra elhivatott ember, Ádám, erre megadja magát; az életet teremtő Isten előtt térdre hull, és mondja: Uram, legyőztél.

Napjaink uralkodó korfelfogása azonban egyre szélesebb körben kiiktatja a kapcsolatot az ember és a nála nagyobb között; az élet teremtésének ideálját a tudomány és az ember alkotó zsenije váltja fel. Ahogy a biológus Rostand mondja: A tudomány isteni hatalmat adott nekünk, mielőtt méltókká váltunk volna arra, hogy emberek vagyunk. Az emberhez méltatlan ember viszont szabad, és szabadságmítosza szerint szabadon uralkodhat az élet fölött. Ha ugyanis az élet már nem az Istennel és a teremtéssel való kapcsolat függvénye, akkor azt egyedül az ember tartja kézben, és szabadon irányíthatja, alakíthatja mesterségesen, és pusztíthatja is, ha éppen ez áll érdekében.

Az orvostudomány és általában az ember életfolyamatára befolyást gyakorolni képes természettudományok bámulatba ejtő fejlődése szinte határtalanná tágította a szabadságot, és sok tekintetben tévútra terelte az igazi szabadságra meghívott embert. Ezen a tévúton tenyészik a magzatölés, a sterilizáció, az eutanázia, vagy éppen annak felsőbírói ítéletben való kimondása, hogy a természettől fogva fogyatékos élet rosszabb, mint a nem-élet, ezért a fogyatékos gyermek kártérítési igénynyel léphet fel anyja nőorvosával szemben azért, mert megszületett. Ezen az úton az életsiker mint cél és az életmód mint létezési forma messze megelőzi magát az életet. A földről vagy az egész világmindenségből száműzött Isten mint elérhetetlen valóság helyébe az "isteni" ember lép, aki szabadságra van meghívva, de azzal súlyosan visszaél, mert azt önnön forrása, az élet ellen fordítja. Ebben az Isten nélküli klímában uralkodó nézetté erősödik, hogy az embernek korlátlan szabadságában áll uralkodni az élet fölött. Márpedig, ahogy II. János Pál pápa mondja: "Szó sem lehet a választás szabadságáról akkor, amikor határozott erkölcsi rosszról van szó, amikor egész egyszerűen ezzel a paranccsal állunk szemben: Ne ölj!" Az erkölcsi rossz tehát nem a szabadságból származik, mert nincsen szabadság erkölcsi igazságok figyelembevétele és személyes felelősségvállalás nélkül. Az a kultúra, amely a gyakorlatilag korlátlan abortuszhoz, sterilizációhoz, eutanáziához, eugenikai módszerekhez folyamodik, a szabadság ellensége, mert egyedül csak az élet pártján álló felfogás szabad. Igazán szabadnak lenni tehát azt jelenti - és ez Tacitus tizenkilenc évszázaddal ezelőtt feltett kérdésére a végleges felelet - hogy képesek vagyunk az életet választani, az Életet, azaz a második isteni Személyt, aki maga az Élet, s a Szentháromság misztériumából következően maga a Szeretet.

(A szerző jogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu