Sodorvonalban

Kalandozás a Loire folyón

Ezzel az elragadó képpel fogad Gien városa

Késő este érkeztünk meg Donaueschingenbe. Sátorverés után mégis fölkerekedtünk, hogy megnézzük a forrást. Szinte emlékműszerű a Duna-forrás kialakítása. Csakhogy valóban innen ered-e a folyó, nem pedig puszta szimbólum a kisváros közepén 1875-ben kiépített hely? A folyók eredete aligha megragadható, ezért visszafelé - végpontjuktól, ahol valamely nagyobb folyamba vagy a tengerbe ömlenek - mérik a vizek életét, a végponton jelölik a nulla kilométert. A Duna 2840-dik kilométerénél álltunk. Talán az életben sem ártana ez a számítási mód. Hiszen a végpontból, mely egyben kezdőpont, amikor beömlünk a Nagy Szeretetbe, kellene értelmeznünk létezésünket. Egyszerre vagyunk a végpont és a folyam sodrásának törvényében. Tovább kísért a gondolat, bár most nem a Duna volt vízitúránk célja, hanem a Loire folyóra igyekeztünk.

Lefelé a zúgón

Új utakra, számunkra eddig ismeretlen folyószakaszra indultunk. Nevers-től Orleans-ig terveztük utunkat. A Loire völgyéről mindenkinek a klasszikus kastélytúrák, Chambord és Cenonceau vidéke jut eszébe. Mi a folyó legfelső szakaszára igyekeztünk. Mire megérkeztünk, Franciaország szívében - így nevezik a bedekkerek ezt a tájat - beköszöntött a ritkán tapasztalt mediterrán forróság. Mintha délen jártunk volna, ahol földszikkasztó verőfény izzik, a pálmák és a kabócák lihegnek, ahol minden mozdulatlan a fojtó melegben.

A nevers-i katedrális

Nevers püspöki székhely, barokkos palotával, közelében a gótikus székesegyház, bejáratánál az emlékeztető fényképek: 1944-ben a tornyokat lebombázták, a boltozat beszakadt. Arról már nem szól a híradás, vajon kik bombáztak itt ekkoriban? Csak nem az angolok és az amerikaiak, a náci Németország ellen harcolva? Valamiféle furcsa szemérem átsiklik a történelmi tényeken...

Középkori (XVI. század) híd

Elsétáltam a város távolabbi része felé. Tizenegy órakor sötétedik, van idő az estére alig enyhülő időben keresgélni. Végre rátaláltam a szerzetesnővérek kolostorára, a kolostorfalat megszakító kapura. Bernadett, a lourdes-i látnok itt töltötte élete utolsó tíz évét, miután szerzetesnő lett, s sírja is itt található a kis kápolnában.

Francia vidéki esti hangulat

A csodák természetéről gondolkodva vágtam át a városi parkon. Mi a csoda? A dolgok valamilyen közvetlen okkal mindig magyarázhatók. Sokan megállnak ezen a ponton, s a csodára legyintenek: mese, véletlen - használják a bevett kifejezéseket. Nem lépnek tovább a megértésben: a csodáknak a valóban létező közvetlen okon túl végső okuk van... s annak perspektívájából kell pillantani a csodás gyógyulásra, hihetetlennek látszó események bekövetkeztére. A végső pontból visszafelé tekintve. Mint a folyó is: végső pontjából visszafelé értelmezhető... Másnap reggel vízre szálltunk, s már jelen idejű a folyón töltött idő...

A táborhelyre átvezető csodálatos, középkori kőpilléres hídon haladva fölülről kémleljük a vizet: vajon melyik részén induljunk neki a zúgónak? Mert a Loire számos átfolyásával, fenékgátjával sok helyütt vadvízi jelleget ölt. Kövek között pedig nem veszélytelen az áthaladás, egyetlen elvétett irány vagy mozdulat, s a zuhogó-sodró víz máris borítja a hajót.

A szabály a következő: a víz sodrását kell követni. Ahol V alakban fut össze a hullámzás, oda kell kormányozni a hajót. A vizet kell figyelni, annak törvényeit, ellenkező esetben az ember eltéved a folyamon, miközben azt gondolja, ugyan, hiszen mi sem könnyebb, mint végighajózni az egy irányba folyó mederben. Az életről is hajlamosak vagyunk hasonló felületességgel nyilatkozni...

Elindulunk La Charite-sur-Loire felé. Most még, nyár elején elegendő a víz a kenuzáshoz, augusztusban bátorság nekivágni. Olyankor már több a zátony, a kiszáradt folyóág, sőt, olykor a főágból is elfogy a víz.

Nem sokkal később balról a bővizű Allier folyó ömlik be, kékes-szürkés tiszta vizével felfrissíti a Loire-t. A táj hasonlít a Tisza fölső szakaszához. Itt az ember még nem avatkozott be, hogy - az én nemzedékem számára szörnyű szólammá vált kifejezéssel élve - "uralma alá hajtsa a természetet". S úgy látszik, a franciák nagyon ügyelnek arra, hogy megőrizzék ezt az eredetiséget. Táblák jelzik: szigorúan védett természetvédelmi területen járunk. Szürke gémek sétálnak méltósággal, kárókatonák köröznek, sirályok, vízi csérek hatalmas rajokban. Egyedül vagyunk a folyón, érthetetlen, de a vízitúrázás errefelé szinte ismeretlen. Egyetlen idegen hajóval találkozunk egész utunkon, annak utasai is osztrákok.

Kenunk közelében lezuhan a vízi csér, élesen vágódik a vízbe, s zsákmányával máris emelkedik. Ez többször megismétlődik, szinte el sem akarjuk hinni, hogy ilyen közel kerülhetünk az állatok életéhez.

La Charite-nál feltűnik a középkori kisvároshoz tartozó kőpilléres híd, mellette a város, nagyszerű templomával. Ehhez hasonló látvány még többször fogad bennünket. A tizenharmadik-tizennegyedik századi gótikus templomok számunkra elképzelhetetlen gazdagságban sorakoznak egymás után. Ám nem sokáig csodálhatjuk a vidéki Franciaország szépségét, mert a hajókat át kell emelnünk egy kőgáton a másik ágba, s ott haladunk tovább a táborhelyig. Közvetlenül előtte zúgó hangja fogad. Még nem látni a leömlő vizet, csak a dübörgést hallani. A sodrás lelassul, hogy egyszerre meglódulva alábukjon, s vigye a hajót. Felelőtlenség lenne ismeretlenül rámenni a zúgóra. Kiszállunk, megszemléljük, hol a sodorvonal, merre kanyarodik, hol látunk-sejtünk köveket... aztán gyerünk. Csak semmi óvatlan mozdulat...

Másnap mégsem tudjuk elkerülni a borulást. Egy látszólag egyszerű zúgón át jutunk ki a főágba, valamikor az emberek által készített fésűs gát maradványai, korhadásnak indult faoszlopok merednek ki a vízből... s ott húzódnak a felszín alatt is. Ráfordítom a hajót a sodrás közepére, már a zúgón vagyunk, amikor társam, a székely-olasz származású, Németországban élő Andreas váratlanul megbillen, elveszíti egyensúlyát, s jobbra már egészen a víz fölött fekszik. Hiába minden igyekezetem, hogy ellentartsak, a hajó peremén ömlik be a víz, ettől végleg elveszítjük egyensúlyunkat, s már úszik minden - szerencsére vízhatlanul csomagolt - holmink. S úszunk mi is, kövekhez csapódva, a fehéren forrongó vízhabokban. Jó száz méterre, egy homokpadon akadunk fönn. Gyors végigtekintés magunkon: nagyobb sérülés vagy zúzódás nélkül megúsztuk. A műanyag hordót és a zsákot kihalásszuk, a fényképezőgépek és egyéb értékek "szárazon megúszták". Egyedül Andreas mobiltelefonja ismerte meg a Loire vizét, meggondolatlanul a derekán lévő övtáskában hagyta... Miután kiborítjuk a hajót, s visszaszállunk, megbeszéljük a történteket. A víz alatt egy cölöp megdobta a hajót, Andreas nem támasztott ki, s ez okozta a bajt. A hajósnak együtt kell mozognia a hajóval, egyetlen "testté", egyetlen rendszerré kell válnia kenunak és kenusnak.

A következő nap Poully-sur-Loire felé hajózunk. Az eddigi harminc kilométerrel szemben most talán csak húsz kilométer a táv. Mérni aligha lehet, annyira kanyarog a folyó. Továbbra is olyan a táj, mintha valahol messzi, elhagyatott vidéken lennénk. Embert nem látni, településeket sem. Egyszerre azonban a fák között a parton tornyok tűnnek föl. Amint közeledünk, a látványt egyre inkább elfedik a lombok. Mouron kastélyánál járunk, olyan helyen, ahová a szervezett kastélyturisták nemigen jutnak el. A hajós embernek másféle arcát mutatja a világ...

Körbejárjuk a kastélyt, fényképezünk, majd irány tovább Poully felé. Közben gyakran megállunk, a vízen is érezzük, mekkora a hőség. Ha elhagyjuk a vizet, fojt a száraz izzás. A vízen más: a folyó párájában a sors kegyeltjeinek érezzük magunkat. Csönd, eltűnődik az ember, jönnek a gondolatok, miközben ritmusos megszokottsággal merül a lapát a vízbe.

Olyan erős a sodrás, hogy fürdés közben minduntalan magával sodor bennünket. Felnőtt emberekként is gyerekes örömmel forgolódunk benne. Bár a táv rövid, mégis csak estefelé érkezünk meg a táborhelyre.

Poully elénk hozza az igazi francia vidéket. A falucska szinte egyetlen utcáján egyetlen kocsma nyitva, brasserie-nek nevezik, benne jellegzetes alakok, mintha a Tisza-túrákon láttuk volna őket az ottani falvakban...

Ez már híres szőlőtermő vidék. Szerencsére nyitva találunk egy családi pincészetet, idősebb, kellemes megjelenésű férfi fogad bennünket. A mi nyelvtudásunkkal - a némettel és az angollal - nem sokra megyünk. Később megtudjuk a gazdától, gyermekei - akik a családi vállalkozást vezetik - elutaztak Párizsba, s így ő egy-két napra ismét kiélheti a pincegazda szerepét, amit annak idején az apjától örökölt. Hogyan értjük meg egymást? Keressük a közös nyelvet, s végre megtaláljuk, igaz, mi is csak ímmel-ámmal beszéljük, s a gazda is csak felszínesen ismeri. De ha valakik hangot akarnak találni egymással...

Oroszul folyik a diskurzus, töredezetten, de jókedvűen a Poully-Fumé kortyolása közben. Kiderül, Vaszilij már Franciaországban született, az apja menekült el Oroszországból a bolsevik puccsot követően. A Poully-Fumé pedig: a Sauvignon Blanc szőlőfajtából készülő füstös ízű bor egyedülálló ízvilágot ad. A kóstoló után vásároltunk is egy-két üveggel Vaszilij barátunktól.

Másnap Sancerre mellett hajózunk el. A Loire-völgy sík vidékéből kiemelkedő dombon fekszik a középkori kisváros, kupola alakú tetején a kastély-várral. S körben, mintha csak Szigligeten járnánk, a királyasszony szoknyájaként szőlősorok futnak alá. Mire fölkapaszkodunk a rekkenő hőségben, már csak valamely pince hűvösére vágyunk.

De menni kell tovább, nagy figyelemmel, mert ami eddig nem kísért utunkon, most megjelent, s már végig velünk marad: a gyorsan futó vízben immár nem kövek, hanem sziklák merednek sokfelé. Itt már nem lehet tévedni, hogy ráfussunk valamelyikre.

Gien városa az egész Loire-völgy egyik legmegragadóbb települése. Megint csak a középkori kőhíd, fölötte a kastély, s köré települve a városka. Előtte azonban megállunk egy, a vízről jellegtelennek tűnő hídnál. Mi ugyanis tudjuk...

S ott vagyunk Európa leghosszabb, Gustave Eiffel által tervezett, 1890-1894 között épült, hatszázhatvankét méteres csatornahídjánál. A hídon víz folyik, rajta nagyobb kirándulóhajók is áthaladhatnak. A Loire környékén - egészen Párizsig - még a tizenkilencedik században egyedülálló csatornarendszert építettek ki, mely ma is működik. A Loire-on nem lehet hajózni, annál inkább a csatornákon.

Már nem tartom számon az időt. Másféle életritmust veszünk föl: a vizet és az eget kémleljük, a sodrást, a sziklákat, s hogy vajon érkezik-e végre az enyhet adó vihar. Mert tudjuk, az összetorlódott sűrű hőségnek csak ez vethet véget. Mielőtt éjszaka még lecsapna a kezdetben forró szélvihar, majd az eső, s végre enyhülne a mellkasra nehezedő nyomás, Saint Benoit-nál kikötünk és begyaloglunk a faluba. Délidő van, mozdulatlan dél, minden áll. Már látjuk a tornyot, azután a templomot és a kolostort, Franciaország talán legszebb román stílusú építészeti emlékének épülettömegét. Szerencsénk van, a konvent mise idején érkezünk. A bencés szerzetesek Fleury apátságában gregoriánt énekelnek. A 630 táján alapított, első gall bencés apátság altemplomában nyugszanak Szent Benedek földi maradványai. Hogyan kerültek ide az itáliai Monte Cassinóból 1067 táján, nem tudni.

Még a következő nap is lapátolunk, ám valami mintha azt kívánná, a Fleury bencések gregoriánja adja meg ennek az útnak a záróhangzását.

Szöveg és kép:

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu