A romantikus

Százötven éve hunyt el Robert Schumann

Pillanat sugallta hangulatok, érzelmek - mint pillangók csapongnak gondolat-virágok felett; metaforák, jelképek az élet kis történéseiben, melyeken reflexiók sokasága lebeg. Ez Schumann, a romantikus zeneköltő művészetének titka, és sugalmazójáé, a kis dolgok, idilli hangulatok írójáé: Jean Paulé, akinek életművében a szentimentális regény a legmagasabb fokát éri el. Zeneszeretők hogyne ismernék a Papillons- (a Pillangók) zongorasorozat villanó darabjait, melyeknek semmi közük a röppenő, színes rovarokhoz. Az említett német író Kamaszévek (Flegeljahre) című regényéhez kötődőn "álarcok táncát, álarcosbált" jelentenek. Az alkotásfolyamat jelképpé emelkedő metaforája maga a pillangó, a költői gondolat születése, amely a "gubójából kikelő pillangóhoz hasonlatos - jegyzi meg Mesterházi Máté. A regény hatásáról ezt írta Schumann: "Szinte önkéntelenül ültem le a zongora mellé, és így keletkezett egyik Papillon a másik után." A regény megjelenését követő negyedik évben, amikor a zeneköltő a "Wagner-pecsétes" Bayreuthba zarándokol, ahol Jean Paul életének utolsó idejét töltötte. Romantika: "álmok, szenvedélyek" - mint Berlioz is fogalmazta műrészlet címeként.

Schumann kétségtelenül azonosult az álmokkal. Az "idealista álmodozó", aki a Kamaszévek szereplőinek hasonmásában önmagát és a nagy tehetségű zongoravirtuózt - későbbi feleségét - Clara Wiecket látta, akihez egyre mélyebb érzelmek kötötték. Schumann idillikus ars poeticája ekkor fogalmazódott meg, amely elé azonban ellentmondások sűrű szövevénye vont "könnyes-ironikus fátylat", az arcokra titokzatos álarcot. S bár elsősorban esztétikai mértékűnek tűnik művészetében mindez, lénye mélységében az ember kérdez és töpreng: a pillangók villódzó harmóniájában egy idill tovább álmodja az örök kérdéseket, és valamiként eget nyitnak spirituális horizontokra.

Schumann nem nevezhető egyházi zenék mesterének, de ami számára mégis a megközelítés "kísérlete", figyelemre méltó. Még gyerekként komponált egy 150. zsoltárt, amit Zwickauban, szülővárosában maga vezényelt (műveinek listáján nem szerepel), a város templomaiban zenei élményeket szerez, később Lipcsében (ahol jogi egyetemre jár) - J. S. Bach műveinek ismeretében - életre szólóan elkötelezi magát a Tamás-templom karnagy zenei örökségének. Hat orgonadarabja a B-A-C-H motívumra épült. Halála előtt négy esztendővel - számba vett műveinek tanúsága szerint - írt egy Requiemet, amelyről az oratóriumok között nem esik szó, viszont annál több a nagy sikerrel bemutatott, 1841-43 között komponált A Paradicsom és a Péri (Das Paradies und die Peri című remekművéről, amelynek nem egyházi ihletésű témáját Thomas Moore, az "angolos ír" poéta költeményéből vette. Különös történet, álom és valóság szintézisében a romantikus irracionalizmus és a modern ember egzisztenciális vágyának "szövetsége", az a "hangulat", amely a már említett Schumann-idill jellemzője. Így jellemzi a zeneirodalom: "idill-oratórium", amelynek csúcsán Haydn remeke, Az évszakok említendő, ez a cselekménynélküli oratórium, amelynek mégis van tanúsága: minden mulandó, az ifjúság tavaszát az öregség ősze követi, majd a halál tele, s csak az erény a maradandó. Ahogyan Beethoven fogalmazta: "Tanítsátok gyermekeiteket az erényre, mivel az boldogít és nem a pénz." Schumann "témája" a boldogság, a megváltás keresése, s ezért mondható filozofikus oratóriumnak is A Paradicsom és a Péri, miként már korábbról Händel egyik-másik műve.

Bűnbánó Péri: égből letaszított angyal áll a Paradicsom kapujánál, és bebocsátást kér - kezdi a "történetet" Schumann. Bebocsátják, de azzal a feltétellel: ha olyasmit hoz magával, ami az égnek a legkedvesebb. Péri először indiai szabadsághős mártír vércseppjét hozza, de elutasítják. Aztán fiatal szűz végső sóhaját, aki szerelmétől vezetve a vőlegényével ment a halálba. Végül egy bűnbánó könnyeit adja át, mire megnyílik a Paradicsom ajtaja. Az oratórium XXI. századi üzenetét - keresztény szemmel - aligha kell tovább elemezni. Ritkán adják elő, pedig a műélvezet szempontjából sem közömbös. Zenei koncepcióját a szerző ötvözi a (lírai) oratóriumi nagyformával. Természetköltészet, lélektani zsánerkép, drámaiság, "álomszép" melódia találkozik megannyi színben, igazolva: Schumann sohasem a külsőségek mestere. Romantikája, humanizmusa őszinte.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu