A szabadság kísértése

Így még nem vártam a szabadságot - mondtam a minap a feleségemnek, aki emlékeztetett rá, hogy ő tavaly és tavalyelőtt is hallotta már ezt tőlem. Ha igazat mondok - amíg nem fognak hazugságokon, talán megillet a bizalom -, akkor a mondat azt jelenti: lassan "öregecskedvén" egyre inkább elfáradok a munkaév végére, számlálom a napokat, hogy jöjjön végre az "évi rendes". Az hiszem, sokan vagyunk így ezzel. Augusztusban aztán eltűnök, és egy hónapig nemigen gondolok a szerkesztőségre, a lapkészítés mindennapjaira - hiszen ebből akarok kikapcsolódni: hogy szeptemberben kipihenten, munkakedvvel visszakapcsolódhassak. Nyugodtan megyek szabadságra, mert okkal bízom benne, hogy kollégáim jól és lelkiismeretesen végzik tovább azt a munkát, amelyből én egy időre kiléptem. És tudom, tudnom kell: nem vagyok nélkülözhetetlen.

Szabadság szavunk másik - valójában azt kellene mondanom: első - jelentése azért több ennél a néhány hétre szóló felmentésnél a mindennapi munka alól. Az igazi szabadság nem a kötelezettségek lerázása, hanem a nemes ügyek érdekében való elköteleződések vállalása. Mi tagadás, ezt a fajta szabadságot is nagyon vártam 1989 előtt, és nem kis csalódással vettem tudomásul néhány év múltán, hogy a nemes ügyek iránti elköteleződési hajlandóságomra nincs több igény, mint amennyi - ott és ahol - addig is volt. A csalódás megrázkódtatásán honfitársaim millióival együtt túl vagyok már, de a tény attól még keserves: nem abba az irányba megy az ország, és korántsem úgy alakul az életünk, ahogyan azt a szabadságra vágyakozva reméltük. Antall József fricskázó szavai szerint "nem tetszettünk" forradalmat csinálni, így igaz: de ebből talán nem következik, hogy bambán kell tűrnünk az ország lényegében másfél évtizede zajló - kétszer négy évnyi időszak során némi ellenállásba ütköző - lenyúlását.

Dohogok magamban: mintha szabadságra ment volna az ellenzék - amelynek hivatalból kötelessége a kormányzat rossznak ígérkező lépéseinek kritizálása, minden lehetséges politikai eszközzel való megakadályozása. Ebben a krízishelyzetben minden perc számít. Vannak időszakok, amikor bizonyos emberek nem mehetnek szabadságra. Tűzvészben a tűzoltók, járvány idején az orvosok, ostromállapotban a katonák. Most mintha ostrom alatt állna a hazai oktatás- és egészségügy, komoly veszély fenyegeti mindennapi megélhetésünket is.

Mire az emberek visszatérnek a szabadságról, a tanárok egy részének talán már nincs állása az iskolában, a hivatalnokoknak a hivatalban, és talán a mai kurzussal szemben álló jelölteknek sincs sok esélyük az október 1-jei helyhatósági választásokon, mivel a nagyobbik ellenzéki párt csak szeptember 23-ára hívta össze a hazugságpolitika ellen tiltakozó nagygyűlést, amelyet már májusban, az "új reformkor" hajnalán kellett volna.

Azért ez a késlekedés, mert "úgyis szabadságon van az ország"? Szomorú, ha a választók bizalmát elnyerni akarók nem bíznak annyira a választókban, hogy azok képesek volnának belátni: a szabadságról való lemondás szerezhet olykor igazi szabadságot. Tudták ezt azok, akik eszméikért börtönt vállaltak - ha csak kevesen voltak is. A maguk szünidei szabadságáról lemondani talán többen is hajlandók volnának. Bízni kellene a szabadság kísértésének erejében. Különben hovatovább a szabadság tényleg nem jelent mást, mint hogy nem kell, sőt, netán már nem is lehet dolgoznunk.

Én az idén úgy megyek szabadságra, hogy be lesz kapcsolva a telefonom. Kész vagyok bármikor hazajönni, ha kell. Rajtam ne múljék.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu