Marton Árpád

Nyári tárca

Honnét ez az örökös búcsú-érzés, az elmúlásnak ez az otthonossága, ez a távolodás-perspektíva mindig, minden nyáresti peronon, a veszteség érzése, amely a lélekre terül a hegy lábánál a megérkezés pillanatában: egyedüllét, éjbe vesző, parányi zárlámpa-vörös, s a közelben a tó vak, fekete foltja, kísérteties csöndben?

Vonatok, oda-vissza. Átforrósodott talpfák bitumenszaga, tortapapír-hullámzású, vakító állomáskerítések, mozdonykürt, robogás a testetlen ragyogásban - és idebent visszafelé suhannak a képek: elfutó, összemaszatolt vízparti pillanatok, jégbe fagyott stégek, présházak füstje és a kupé fülledtsége; míg Tihany messzi, téli magasból fürkészi végig vadmadarakra bízott, néptelen impériumát.

És a hajók, odalent.

Meg kellene írni a nyaralás filozófiáját.

A füttyentve föl-alá száguldó vonatokét a két parton; a két part filozófiáját; hogy az innenső partról, ahol nyaralásunk töltjük, a másik partra tekintünk egyre, és olykor átkelünk, visszanézni csupán - van-e céltalanabb utazás a kirándulóhajók útjánál, keresztül-kasul az ismert hegyek koszorúzta tavon, csak a perspektívaváltás izgalma miatt: fehér, csillogó balatoni hajók közelednek, ismeretlen nyaralókat látunk elsuhanni a korlát fölött a mélybe tekintve: a tó közelről nézve haragoszöld, futunk az indigókék estbe, a parti fények messzibbnek mutatják a kikötőket a valóságosnál, és a nap szeszélyes, fehér hajkoronákként izzítja föl búcsúzóul a mozdulatlan fellegeket fönt: hazaértünk... Van-e céltalanabb az üdülőhelyek látogatatlan, árnyas postáin levélszekrénybe dobott levlapoknál: üdvözletünket küldjük Révfülöpről; millió csók; balatoni alkony; nyaralásunkon szeretettel gondolunk Reátok; földvári park részlete; Szántód-rév; siófoki részlet; Hullám Camping Zamárdi; Babust is öleljük; a viszontlátás reményében; hiányzol, Nagymama.

Regényes Csobánc, kecses Szigliget, Lelle, te könnyű, Szemes: mesébe illő; lomha Badacsony. Éjjeli óra a vízbe nyúló mólón: villódzó, néma jelzőfények mindenfelől a parton. Utcakanyar Balatonmáriafürdőn, ahová sohasem fordulunk be: fehér, kettős homoknyom a fűben, vízpartot sejtet. Kertek esteli felmorajlása: vacsorahangok, széklábak nyekkenése, ünneppé lényegülve a nyár időn-kívülisége által. Locsogva nyaldossa a víz a negyedik deszkalépcsőt. Két elhagyatott strandszék egymásnak dőlve, Badacsonnyal szemközt; fehérek. És vonatok, vonatok egyre, itt, a nádas alatt és odaát, a túlsó parton: szakadatlan futnak, kijjebb és kijjebb a nyárból, futnak a nyár emléke elől, rég meghalt nyaralók kacagása elől futnak, akik örökre itt időznek immár egy ostoba labda, egy gumimatrac birtokában valami véletlen elkapott fénykép lehetetlen keretébe szorítva, kacagva meg-megmártóznak a nemlét léha üdeségében; nyaralóhelyi vonatok: csattogva zakatolnak az estben, hogy ne feledhessék többé a tóhoz szegezett balatoni hajók látványát - céltalanul hasítják a vizet, létük értelme a következő hullám, küszködve vágnak a tó vadzöld testébe - hajók a tó és az ég haragos kékjén, sávként elsuhanó salakperonok, nyaralók integetése az ablak alatt, és egy kanyarnál váratlanul szívünkbe markol egy békésen pislákoló állomásnév: Paloznak, különös csengéssel visszhangozva a távolodás örök fájdalmát.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu