Szentírás-magyarázat

Közös asztalnál...

Évközi 17. vasárnap - Jn 6,1-15

Ötezer embernek enni adni: nem kis feladat. Főleg az ókorban. Jézus életében ez olyan fontos esemény volt, hogy az evangélisták különböző variációkban legalább hatszor mondják el a történetet, amely Jézus asztalközösségeiről szól. Ezt a történetet tekinthetjük galileai működése lezárásának is. Jézussal bárki ülhet egy asztalhoz: bűnös, pogány, szegény és megvetett... Egyvalamit azonban Jézus elvár: aki vele egy asztalhoz telepszik, más emberként keljen fel onnan...

Ez a tömeg, amely Jézust követte, a csodák hírére verődik egybe. Nem kér tőle semmit, csak figyeli. A kenyérszaporítási csoda is Jézus kezdeményezésére történik. Sőt: a tanítványok félelme ellenére, akik most is a maguk földhözragadt realitásával kiszámolják, hogy "kétszáz dénár árú kenyér" sem lenne elegendő ennyi embernek.

Jézus mégis megrendezi ezt a búcsúvacsorát. A tömeg nem is veszi észre azonnal a csodát. Letelepszik, eszik és jól érzi magát. Elképzelhető, bár a történet nem említi, hogy Jézus beszédet is intézett hozzájuk. De amikor a csoda híre elterjed a tömegben, akkor megváltoznak az emberek. Erőszakkal akarnak királyt csinálni Jézusból. Ekkor azonban ő visszavonul. A kenyérszaporítás ugyanis nem politikai kortesvacsora, nem olcsón vásárolt népszerűség. Jézus célja - amint azt a későbbi kenyér-beszédből megtudjuk, Istennel közös asztalhoz ültetni az embereket. Vagyis helyreállítani az Isten és ember között megszakadt kapcsolatot.

Jézus olyan prófétai jelet ad, amely az Istenre mutat, és az Istenhez akar vezetni. Jánosnál minden csoda jel, és gyakran a szentségi jelként művelt csodákat egy társult beszédben összeköti az egyház szentségeivel. Ennek oka, hogy a lejátszódó esemény és a leírt elbeszélés között évtizedek telnek el, ezért a történetet János megnyitja az egyházzá szerveződött közösség számára is.

A legtöbb ember - a közismert személyiség különösen - megválogatja, kivel ül le egy asztalhoz. Annak ellenére, hogy a mai közös étkezéseknek már nem olyan erős a szimbolikus értéke, egy vacsorameghívás jelentős lépés lehet egy barátság történetében.

Nagy kérdés, aki leül az asztalomhoz, vajon ugyanolyan lélekkel áll-e fel, mint ahogyan leült. Csak kilókban, vagy talán szellemiekben is gazdagodott? Az is kérdés: kikkel ülök egy asztalhoz. Talán megrettent, hogy a vendégeim más szellemi-lelki nívón vannak? Talán nem is őket sikerül felemelni, hanem én süllyedek le hozzájuk? Az antik világban az étkezés és a rítus (esetenként az imádság) vegyült egymással. Azért ültek le, hogy a lelkük is találkozzék és gazdagodjék. Vajon a mi partijaink, a mi fogadásaink, a mi közös étkezéseink mit szolgálnak? A megittasult emberek tudnak-e még az Istennel közös étkezésre gyűlni? A keresztény ünneplés központjában a szentmise áll-e, amely egy közös étkezés közben a társasági létet Istennel való új szövetséggé oldotta? A bencés szerzetesházakban az étkezés ma is rítus, nemcsak a test táplálása, hanem lelki töltekezés is. Lehetne ilyen a mi étkezésünk is? Lehet, hogy az lenne számunkra az igazi kenyérszaporítás.

Benyik György

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu