Tavaszi eső

Kora reggel még csak felhős volt az ég, de amikor leszálltam a buszról a csillebérci végállomáson, már csepegett az eső, nem nagyon, de esett, körben nedvesen csillogott minden, és az egyre sötétebb felhők semmi jót sem ígértek. "Majd csak eláll" - gondoltam, és a távcsövet a kabátom alá rejtve elindultam. Ha a Budaörs felett húzódó kopárosokra megyek, mindig ezt az utat választom, a 90-es busz végállomásától az erdőn át egyenes út vezet a védett területre. A fák alá tarka szőnyeget terített az odvas keltike, az út mentén sárgán virított a salátaboglárka és a vérehulló fecskefű, az eső pedig mindenütt előcsalogatta a csigákat. Jókora éti csigák és sárga alapon feketén csíkolt ligeti csigák igyekeztek igazi csigatempóban az út egyik oldaláról a másikra. Ha nem is sűrűn, de néha autók is járnak erre, ezért az elém kerülő csigákat sorra felemeltem és átsegítettem arra az oldalra, amely felé igyekeztek. Arra a néhány másodpercre, amíg a kezemben voltak, persze rémülten a házukba húzódtak, gombos végű tapogatóikat, mint valami mozgatható antennát, szintén visszahúzták, de alig kerültek az avarra, máris újra mozogni kezdtek. Először nagyon óvatosan csak a fejüket dugták ki, aztán, amikor úgy érezték, a veszély elmúlt, tapogatóikat kinyújtva kényelmesen elindultak. A csigák soha nem sietnek, és mindig egyfajta szőnyegen, a maguk kiválasztotta átlátszó nyálkarétegen haladnak előre. Az erdei utakon gyakran látni a már száraz, ezüstösen csillogó, néha egyenes, máskor ide-oda kanyargó kis ösvényeket, amelyek mind egy-egy csiga korábbi vándorútját jelzik.

Az eső nem akart elállni, de az erdőben a madarakat ez cseppet sem zavarta. Csattogtak az erdei pintyek, versenyt énekeltek a vörösbegyek és a fekete sapkás barátkák, a lombkoronából a sárgarigó "huncut a bíró"-ját hallottam. Május elején már az aranytollú madár is megérkezett a távoli Afrikából, és vele, a gébicsekkel, karvalyposzátákkal, gyurgyalaggal, sarlósfecskével a hazánkban költő madarak számára a tavaszi vonulás véget ért. Csak a vizek mentén vannak még északi átvonulók. Olyan parti madarak, amelyek nem sietnek, ráérnek, hiszen pontosan érzik, tudják, hogy tundrás hazájukban május elején még a tél az úr.

Az erdőből kiérve az ösvény dolomitszikla-kibúvásokkal tarkállt kopár füvű dombokon kanyarog. Jobbra és balra még nyílt a tavaszi hérics, a sárga virágok felett a csöpögő eső ellenére méhek és kövér poszméhek röpködtek. A kopárosoktól sajnos egyre többet foglalnak el a gyorsan terjeszkedő feketefenyők, évente zsugorodik, összeszűkül az a terület, ahol a tavaszi hérics, a henyeboroszlán, a fekete- és leánykökörcsin tenyészik, és ahol a napsugarat és meleget kedvelő apró pannongyíkot is megcsodálhatjuk a fű között. Korábban, úgy húsz-harminc évvel ezelőtt, még fél tucat erdeipacsirta-pár fészkelt ezeken a dombokon, mára a terjeszkedő feketefenyőnek és a hétvégi nagy zavartságnak köszönhetően mindössze egyetlen pár maradt. A hím az egyik domb felett keringett, kedves, "dlü-dlü-dlü-dlü-lu-lu-lu" éneke a múltat idézte. Finoman szitált az eső, vízcseppek kapaszkodtak a fűszálakon és a héricsek sárga szirmain. Valahol kakukk kiáltott, és mintha csak erre feleltek volna, az egyik oldalról a búbosbanka "up-up-up"-ját, a másikról, az erdőszélről, a fülemüle csattogását hallottam.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu