Hívom és küldöm a családokat 2006 júniusában

Kedves családok és házaspárok, kedves családokat szerető szerzetes- és paptestvérek, kedves mindnyájan, akik a családi élet mellett álltok!

Júniusban küldöm a családokat az elesett emberekhez, azokhoz, akik a társadalom peremére szorultak, a fogyatékosokhoz és a rokkantakhoz, a hajléktalanokhoz és nincstelenekhez. Hajoljunk oda hozzájuk testvéri szeretettel, adjuk vissza nekik a reményt, avassuk be őket a mi reményünk titkába! Fedezzük fel azokat az értékeket, melyekkel épp állapotuk miatt rendelkeznek, vegyük észre elesettségükön túl személyiségüket, tanuljuk meg tőlük, hogyan fogadják el nehéz sorsukat emelt fővel!

Gulliver akár a törpék országában járt, akár az óriásokéban, a többségtől elütött, a helybéliek nem tekintették "normálisnak", de Gulliver sem minősítette őket magával egyenértékűnek. Az ókori rómaiak magukat különbnek, jobbnak vélték a Rómát fenyegető keleti népeknél, a barbároknál. Nem kell a történelemben messzire néznünk, hogy példákat találjunk emberek vagy egész embercsoportok hátrányos megkülönböztetésére, arra, hogy egyesek magukat felsőbbrendűnek kikiáltva másokat háttérbe akarnak szorítani. Napjainkban is mennyi megaláztatás éri a fajuk, egészségi állapotuk, szegénységük, fogyatékosságuk, társadalmi helyzetük miatt az általánostól eltérő embereket, akik valamiért kilógnak a sorból!

Az állatvilágban ismert jelenség a gyengébb egyedek kitaszítása - az életrevalóbb fiókák a táplálékot is elkapkodják az ügyetlenebbektől, a szülők pedig nem törekszenek az igazságosságra. Így működik a természetes kiválasztódás, így lesz az egészséges és erős még erősebbé, és egészségesebbé. Mennyire másképp gondolkodik Jézus: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek..." (Lk 5, 31)

A fogyatékosok, értelmi sérültek helyzete sokszor megoldatlan. A családban maradók - megfelelő segítség hiányában - súlyos terhet jelentenek idősödő szüleiknek és közvetlen környezetüknek. Az intézetekbe kerülőknek pedig a személyes kapcsolatteremtés lehetősége válik szinte lehetetlenné, hiszen a sérültek egyéni sajátosságait ezeken a helyeken kevéssé tudják figyelembe venni. Szép példáját adta az együtt érző segítségnyújtásnak egy francia házaspár.

Szép és okos, ígéretes jövő előtt álló egyetemista lányuk súlyos motorbalesetet szenvedett, amikor barátjával kirándult. A balesetet túlélte, de koponya- és agysérülése következtében fogyatékos lett, szellemi színvonala a négy-öt- éves gyerek szintjére esett vissza.

A szülők belátva, hogy lányuk az önálló életre most már sohasem lesz képes, öszszefogtak hasonló helyzetben lévő szülőkkel, és létrehoztak egy otthont, amelyben a magukra maradó felnőtt fogyatékosok családias környezetben élhetnek akkor is, amikor a szülők már maguk is ápolásra szorulnak.

Jean Vanier, a Bárka közösség megalapításával új formát keresett, olyan közösséget hozott létre, melyben a sérültek nem ápoltak, hanem a közösség egyenértékű tagjai, megőrizhetik emberi méltóságukat, kibontakoztathatják valódi értékeiket, és a közösségen belül végleges otthonra találhatnak.

Az elesett, magukra maradt embereknek szentelte életét Boldog Kalkuttai Teréz anya. Tudta, hogy szükséges a test táplálása és ápolása, a szellem élénkítése és felvidítása, a valakihez tartozás biztosítása, és a halhatatlan léleknek az örök élet boldogságába való eljuttatása. Ez étellel, itallal vagy infúzióval, tisztító-, fertőtlenítő-, gyógyító- és kötszerekkel, megnyugtató, kedves szóval, a verejtékező homlok letörlésével, a paplant gyűrögető tétova kéz saját kezünkbe kulcsolásával, megbocsátással és imával érhető el.

XVI. Benedek pápa írja nagyböjti üzenetében: "Ma, a globális szintű kölcsönös függés korában is azt tapasztaljuk, hogy semmiféle gazdasági, társadalmi vagy politikai projekt nem helyettesíti önmagunk odaajándékozását a másiknak, amelyben a szeretet fejeződik ki. Aki ezen evangéliumi logika szerint munkálkodik, hitét a megtestesült Isten barátságaként éli meg, és - miként ő is - gondoskodni fog a felebarát anyagi és lelki szükségleteiről. Úgy tekint rá, mint végtelen titokra, aki méltó a határtalan gondoskodásra és odafigyelésre."

Jól tudjuk, az embert nem testi tulajdonságai teszik értékessé. Korunkban, a fogyasztói világban a "legértékesebb" ember az, aki sokat fogyaszt, azaz egészséges, fiatal, és jó pozícióban van. Látjuk a reklámokban a család-ideált: az egészségtől kicsattanó emberek a legújabb háztartási gépekkel és eszközökkel mosolygósan "fogyasztanak". Szép, és jó lenne, ha sok egészséges és vidám család élne. Nem feledkezhetünk meg azonban a valóságról: "...a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük..." (Mk 14,7)

Vállaljunk szolidaritást a szegényekkel, fogyatékosokkal, az elesettekkel! Nem csupán anyagi támogatással, mintegy kötelességszerű adománnyal, hanem azzal is, hogy tiszteljük emberi méltóságukat. Tudatosítsuk magunkban: mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, Isten mindnyájunkat a saját képére és hasonlatosságára teremtett.

A fogyatékos, elesett embereket a társadalom általában tehernek tekinti, pedig sok-sok ajándékot hordoznak. Tudatosítják az "egészségesek társadalmában", hogy maga az egészség ajándék, amiért újra meg újra hálát adhatunk. Másrészt a gondozásra szoruló ember rengeteg szeretetet igényel, és hoz elő környezetéből, így mintegy jobbá teszi környezetét. Figyelmeztet bennünket, nem kellene megvárnunk, hogy a másik beteg, rokkant, fogyatékos legyen ahhoz, hogy szeretettel forduljunk hozzá, támaszai legyünk. A fogyatékos ember bizonyos értelemben társadalmat formáló erő, a szolidaritás kötelezettségére hívó jel. Rengeteg örömet tud szerezni hálájával, a viszontszeretet gyengéd gesztusaival. A fogyatékos nem fogyatékos a szeretetben, sőt, megújító forrása lehet annak. Ne engedjük, hogy a mi szeretetünk váljék fogyatékossá irántuk! Előfordulhat, hogy valaki a közösségünkből szemünk láttára válik fogyatékossá baleset vagy betegség következtében. Ilyenkor a közösség nagy tapintata, szerető figyelme segíthet abban, hogy ő továbbra is a közösség értékes tagja maradhasson.

Sokszor nem könnyű kapcsolatba lépni a hátrányos helyzetűekkel. Okkal, ok nélkül ők is bizalmatlanok, tartanak az "egészségesektől". Bonyolítja a helyzetet, hogy nemritkán keveredik a nyomor és a fogyatékosság a bűnözéssel, a kábítószer-függőséggel. De vajon mi, az egészséges és jobb módú többség nem járultunk-e hozzá elutasításunkkal ahhoz, hogy ők látszólag véglegesen belesüllyedtek nehéz helyzetükbe? Győzzük le az ellenállást magunkban, a félelmet, mely sokszor megbénít, mikor párbeszédre kellene lépni velük. Kosztolányi Dezső őszintén ír erről: "Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni, / Mert lélek van az ő szemükbe, lélek. / Én féltem tőlük kisgyerekkoromban / És most is félek. Egyre-egyre félek. " (Budai szegények, 1922)

Beszéljétek meg családi körben vagy közösségeitekben:

Ha már házasok vagytok: Elevenítsetek fel olyan eseteket, amelyekben a család, rokonság vagy baráti kör összefogott a "lecsúszott" rokon, barát érdekében! Osszátok meg olyan tapasztalataitokat, amikor valakit sikerült viszszafordítani, ismét integrálni! Próbáljuk megfogalmazni: mivel és hogyan tudja a fogyatékos ember gazdagítani a társadalmat?

Ha még házasság előtt álltok: Találkoztál-e olyan fiatalokkal, akik részt vettek fogyatékosok táboroztatásában? Osszátok meg tapasztalataitokat arról, ahogy a közösség egy odatévedt fogyatékost hordozott! Hogyan tudtátok ebben a helyzetben megőrizni a közösségi együttlét értékeit? Találkoztatok-e olyan esettel, amikor az iskolatársak, évfolyamtársak segítették rokkant társukat tanulásában, mozgásában, szórakozásában? Hogyan tették ezt?

Hívom és küldöm a családokat, hogy készséggel legyenek tanúi a megfogyatkozott élet méltóságának!

Bíró László,

az MKPK családreferens püspöke,

a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu