"Belőle nem csinálunk mártírt..."

Száz éve született Legányi Norbert pannonhalmi főapát

Nehéz időben, 1958 és 1969 között állt rendje élén, majd a rá nehezedő politikai nyomás hatására lemondott főapáti szolgálatáról. Azzal a meggyőződéssel, hogy ezzel menti meg rendjét, illetve az akkori két bencés és a többi hat katolikus gimnáziumot.

Legányi Béla 1906. május 24-én Pestszentlőrincen született. 1924-ben hittanára, Witz Béla tanácsára jelentkezett a bencés rendbe. A beöltözéskor kapta a Norbert nevet. 1930-ban szentelték pappá, ugyanebben az esztendőben tanári diplomát szerzett matematikából és fizikából a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A két világháború közti időszak magyar bencés szokásainak megfelelően több rendi gimnáziumban (Győr, Esztergom, Pápa, Pannonhalma, Kőszeg) tanított, s aktív cserkészvezető volt. Az egyházi iskolák államosítása Kőszegen találta, innen 1950 júliusában Szolnokra deportálták, ahonnan Sárközy Pál kormányzó apát táviratilag rendelte haza Pannonhalmára, az éppen visszaveendő gimnázium és diákotthon igazgatójának. 1950 és 1958 között iskolaigazgató, főmonostori perjel volt. 1956 igazgatóhelyettesként érte, de Söveges Dávid igazgató elhurcolása és bebörtönzése után ismét ő lett a gimnázium vezetője.

1957. november 11-én választották meg főapátnak, 1958. március 21-én kezdte meg szolgálatát. Ekkorra az 1956 előtti politikai rendszer és intézményei már újjászerveződtek. A hatalom a magyar társadalom három jól körülhatárolható csoportjának (egyházak, értelmiség, parasztság) megnyerése, illetve megtörése érdekében gyűjtötte az információkat és az erőt. A Kádár-rendszer e három társadalmi csoportja közül a fő ellenség továbbra is a katolikus egyház volt, "a katolikus papok és legmeggyőződésesebb híveik, akiknek passzív ellenállása folytatódott". Akkoriban a rend két háza, Pannonhalma és Győr választotta a főapátot, az államhatalom pedig elfogadta a választást. A rend új elöljárójától kimondatlanul is azt várták, hogy az államhatalommal együttműködve segítse rendje politikailag elvárt társadalmi beilleszkedését. Norbert főapát ötvenkét évesen, nagy idealizmussal és energiával látott munkához. Ösztönösen is arra törekedett, hogy a keretek közé szorított és azon kívül szétszórt rendjét összefogja, közeliek és távoliak főapátja legyen. Szolgálatát a gazda gondossága jellemezte, a mindenkivel és mindennel törődés szándéka, az az elszánt törekvés, hogy a megmaradt közösséget megmentse a jövő számára. Gyakorlati emberként számára "megcsinálható" volt a világ. Az adott történeti helyzetben életmentő megoldásokat keresett a bencés közösség számára. A rend életében elsőbbséget élvezett az istentisztelet méltósága, a bencés lelkiség és az összefogó, minden tekintetben megkövetelt fegyelem. A szűkösség szabta kereteken belül takarékossággal és fegyelemmel kiegyensúlyozott anyagi feltételeket teremtett. Rendszeresen látogatta a rendi kereten kívül élő rendtársait Magyarországon és a Felvidéken, később, a II. vatikáni zsinat idején Rómában találkozott nyugaton élő rendi testvéreivel is. Rendezte a közösséget elhagyók ügyét a Szentszékkel, majd ő maga asszisztált a házasságok megkötésénél. A szétszórtságban élő idős és beteg rendtársait Pannonhalmára hozatta, hogy ott gondoskodjék róluk. A fogyatkozó bencés tanári létszámot a kereten kívül rekedt fiatal rendtársakkal úgy pótolta, hogy felajánlotta számukra az egyetem elvégzésének lehetőségét. Ezáltal - a közben már nyomasztóan mutatkozó emberhiány ellenére is - meg tudta oldani a két iskola bencés nevelői és tanári ellátását. Jó kapcsolatot tartott a püspöki kar tagjaival, több egyházmegyében vállalt bérmálást, hogy így segítsen a lelkipásztori munkában. A püspöki karon belül a katolikus iskolákat képviselte, ugyanezt tette a Katolikus Középiskolai Főhatóságban, a hittankönyvek kiadásán fáradozott.

1964 őszén részt vett a II. vatikáni zsinat harmadik ülésszakán. Római magatartása, észrevételei, őszinte és kemény szókimondása végképp kihívta a hatalom és ellenfelei kifejezett gyűlöletét. Ő hirdette mega rendi statútumainkat megújító nagykáptalant, és adta kézbe annak témáit 1967-ben. Egyénisége, keménysége, következetessége és a rendtársakkal, valamint az állami hatóságokkal történő tárgyalásai során állított követelményei népszerűtlenné tették, rendtársai közül is többen szembefordultak vele, és féltették tőle a közösség életét.

Főapátsága első éveit (1958-1961) leszámítva állandóan küzdött az Állami Egyházügyi Hivatal embereivel. Sem a békemozgalomnak, sem az államhatalom embereinek nem köteleződött el. Ahol hivatalból meg kellett jelennie, ott egyházát és rendjét képviselte, meg nem alkuvó módon. A hatalom arra törekedett, hogy elszigetelje rendjétől, a püspököktől, megakadályozza törekvéseit, lehetetlenné tegye működését. Fájdalmas tény, de elszigeteléséhez nemcsak külső személyeket használtak fel, hanem belső rendi ellenzékét is. Számos váddal illették: merev, tárgyalóképtelen, reakciós, kétszínű; nem tartja be az állam és egyház közötti megállapodást, hiszen beleavatkozott az 1951-ben Pannonhalmáról állami utasításra leválasztott, úgynevezett pannonhalmi egyházmegye életébe, nem tartja tiszteletben a rendi növendéklétszámot (amely 1964-ben a megengedett tizennégy helyett tizenkilenc fő volt). Az ellene irányuló látványos támadások első felvonása az 1956-os forradalom ötödik évfordulójának iskolai megünnepléséhez kapcsolódott. Ezt követte a három fiú halálával, majd életveszélyes gondatlansággal igaztalanul vádolt Pászthory Valter úgynevezett "Baradla-", majd "Balaton"-ügye, továbbá a "reakciós papok írásainak illegális sokszorosítása". "Reakciós" rendtársai, többek között Békés Gellért védelmét is vádként használták fel Legányi Norbert ellen. Kormányzása utolsó éveiben az Állami Egyházügyi Hivatal emberei vele már nem is tárgyaltak, ezzel juttatták kifejezésre, hogy ő már "persona non grata". Miklós Imre Norbert főapát magatartását Mindszenty hercegprímáséhoz hasonlította, azzal a megjegyzéssel, hogy "belőle nem csinálunk mártírt", másként fogják eltávolítani a rend éléről. A főapát hosszas belső gyötrődés után 1967 februárjában úgy döntött, lemond és visszavonul, amennyiben kormányzása, személye akadály, illetve rendjét és a katolikus iskolákat veszélyezteti. VI. Pál pápa 1968 decemberében fogadta el lemondását. 1969 januárjában Pannonhalmát is el kellett hagynia, Szombathely püspöke nem merte befogadni, a székesfehérvári papi szociális otthonba költözött, ahol hét évet töltött. 1976-ban Szennay András főapát kérésére Miklós Imre államtitkár kegyet gyakorolva megengedte, hogy a már beteg, hetvenéves főapát visszatérjen Pannonhalmára. 1987. május 13-án bekövetkezett haláláig szeretett monostorában élt. Elmondható róla a prófétai szó: buzgóság emésztette az Úr házáért. Szerette az igazságot, gyűlölte a hazugságot, ezért volt része száműzetésben és üldöztetésben.

Várszegi Asztrik OSB

pannonhalmi főapát

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu