A hiteles létezés felé...

Martin Heidegger emlékezete

Harminc éve hunyt el Martin Heidegger, a XX. század egyik legjelentősebb filozófusa (1889-1976). Az egzisztencialista filozófusok közé sorolják, bár az ilyen besorolás mindig erőltetett. A nagy német gondolkodóról inkább azt mondhatjuk, hogy a lét filozófusa volt. Érettségi után rövid ideig papnövendék, majd filozófiát tanul. 1928-ban átveszi Edmund Husserl freiburgi katedráját. Egyetemi tanári működését 1951-ben hagyja abba, és visszavonul Fekete-erdei vidéki házába, ahol élete végéig, 1976-ig dolgozik.

Heidegger filozófiatörténeti jelentősége abban van, hogy újrafelfedezte a metafizikát. A metafizika a létről és a létezőről szóló filozófiai tudomány. Immanuel Kant térhódítása után a metafizika elveszítette jelentőségét a filozófiában. Kant ugyanis tagadta a metafizika tudományjellegét. Martin Heidegger - aki Husserl német filozófus tanítványa volt - a fenomenológiai módszert alkalmazta a metafizika tárgyára, magára a létre. Arra törekedett, hogy előítéletmentesen kutassa a lét mivoltát. Sajátos felismerése volt, hogy a nyugati filozófia Platóntól kezdve megfeledkezett a létről, és csak a létezőről tárgyalt úgy, mintha az lenne maga a lét, vagyis nézete szerint az egész nyugat-európai filozófiát a létről való megfeledkezettség jellemzi. Ezért tekintette fontosnak az úgynevezett ontológiai differencia hangsúlyozását, mely felhívja a figyelmet arra, hogy a létet és a létezőt meg kell különböztetni. A lét ugyanis nem lehet olyan tárgya a megismerésnek, mint bármely dologi létező. A létről nem alkothatunk hétköznapi fogalmat, hanem a lét feltárul, megmutatkozik számunkra, úgy, mint a valóság teljes igazsága (vö. a görög "aletheia", igazság fogalmát az "orthotesz" fogalmával, ami egyszerűen csak egy kijelentés helyességét jelenti). Heidegger azt tanítja, hogy az emberre a "világban-való-lét" jellemző. A "világban-való-lét" eleve adott emberi struktúra. Az ember "világban-való-léte" következtében a lét meghatározott "terének is tekinthető". A létnek ezt a területét "itt-lét"-nek (Daseinnek) nevezi, és az embert érti rajta. "Itt-léte" tehát csak az embernek van. Az emberi egzisztencia további elemzésében rámutat arra is, hogy egzisztenciánk nem sűríthető össze egy pontba. Túlterjed a testünkön. Egzisztenciám azonban mindig az enyém. Az ember létezésének hétköznapi formájában sohasem jut el a hiteles létezéséhez. Kezdetben semleges, általános létezőként a társadalom termékeként létezik, és csak később lesz belőle "én", azaz egzisztencia. Heidegger úgy véli, hogy a létezésnek ez a formája messze esik a tulajdonképpeni hiteles létezéstől. Ezért beszél az ember eredendő "elesettségéről", és ez nála azt jelenti, hogy az ember a világnak és a társadalomnak rabja, s még nem emelkedett fel a tulajdonképpeni létezéshez. Mindaddig ugyanis, amíg "külsővé vált" és nyilvános egzisztenciánk terében élünk, nem ismerjük az "önmagunkká válást" - de méltóságunkat sem. Egzisztenciánk célja pedig éppen az, hogy "itt létünk"-ből a létre rátalálva "bensővé váljunk", és ezúton önmagunkat is megvalósítsuk.

Egzisztenciánkat három tulajdonság jellemzi, amelyeket Heidegger egzisztenciálnak nevez. Ezek a következők: l. a hogylét, vagy hangulati állapot, 2. a megértés, 3. a beszéd.

Az egzisztenciál szemben áll a korábbi filozófiák kategória fogalmával. Az emberi egzisztenciál ugyanis nem létezhet dologként, és nem jellemezhető a dologból levezethető kategóriákkal.

Heidegger az emberi lét jövőjét a halálban látja, de szerinte éppúgy tudatos az emberben a semmiből a létbe belevetett múltja is. A létiség - ami a jelennel elválaszthatatlan egységben hordozza a múltat és a jövőt - az idő. Így a heideggeri létanalízis eredménye, amint ezt fő művének címe is kifejezi, A lét és az idő. Heidegger a jelennel szemben a jövőt részesíti előnyben. Számára a jövő az elsődleges, mert feléje irányulnak terveink, amelyekkel meghatározzuk saját létünket. Az ember a múlt és a jövő között tájékozódik a jelenben, ezért az idő alapvetően történelmi (emberhez szabott idő), hiszen ez biztosítja a történelmiség alapját, vagyis egzisztenciánk történetének összefüggését. A történelmiség szerinte a történelem előfeltétele, amint az időbeliség az idő feltétele. A nyugati filozófia - Heidegger szerint - nem hatol el a létig, s így alapjában véve nihilizmust tanít, "mert a léttel nincs semmi". A létről való megfeledkezés végső kibontakozása Nietzsche nihilizmusában érte el a csúcsát. Heidegger azonban - a nihilizmussal szemben - a létre kívánja alapozni az igazságot. Mivel a lét csak az idő horizontjában tárul fel, különféleképpen nyilvánul meg vagy vonul vissza, miközben ezt vagy azt a létezőt, a létező egyik vagy másik területét hozza napvilágra. Ezzel Heidegger azt kívánja mondani, hogy nem az ember dönti el, hogy mit ismer meg, és hogy mi kerül érdeklődésének középpontjába.

Heidegger a kelleténél jobban elválasztja a létet és a létezőt, anélkül, hogy újra egyesítené azokat. A létezőt nem tudja megérteni a lét oldaláról nézve. Bármilyen jogos is az igyekezet, hogy felülkerekedjék az ontikus (csak a létezővel foglalkozó) gondolkodáson, hogy ontológikus gondolkodásával magát a létet bírja szóra, megfeledkezik arról, hogy csak a létező felől közelíthető meg a lét, amennyiben a létező léte (mint annak alapja és értelme) megnyilvánult számunkra. Mivel a lét javára megfeledkezett a létezőről, a létről való beszéd is egyre inkább elveszítette felfogható értelmét, és az idős Heidegger, (aki most már az embert a "lét pásztora"-ként emlegeti) érthetetlen létmisztikába merült.

Vajon Heidegger életműve közelebb vezet-e az emberi egzisztencia megértéséhez? "Az ember lényege az egzisztencia", vagyis nyitottsága a lét előtt, a lét történelmileg jelentkező igénye és ígérete számára. Az egzisztencia nála azt jelenti, hogy az ember, mint "itt-lét" (Dasein) alapvetően a léthez viszonyul. E megállapítása kétségkívül eredeti s felhívást jelent minden idők bölcselői számára, akik mélyebb igénnyel kívánják megérteni az embert. A konkrét ember azonban elsiklik Heidegger gondolkozásában. Heidegger közelebb áll Nietzschéhez, mint Kierkegaardhoz, hiszen a metafizika újrafelfedezése mellett szalonképessé tette a semmit a filozófiában, amit "a lét fátylának" nevez, de ezzel nem azt kívánja mondani, hogy a lét azonos a semmivel, hanem inkább arra utal, hogy maga a lét kifürkészhetetlen titokként tárul elénk. Ezen a ponton hatott Heidegger a XX. századi katolikus teológiára, amit különösen tanítványa, a jezsuita Karl Rahner írásaiban láthatunk. Heidegger filozófiája nem ateista, de nem is teista, egyszerűen csak azt a világot írja le, amelyet "elhagyott az Isten". Mindazonáltal az ateistának is és a teistának is számolnia kell Heidegger gondolataival, hiszen filozófiája - világnézeti elkötelezettségtől függetlenül - felébreszti és életre kelti azt, ami a legközelebbi és mégis legtávolabbi az embertől: saját létének és magának a létnek megismerési igényét. Végakaratának megfelelően tanítványa, B. Welte filozófusprofesszor temette el a római katolikus egyház szertartása szerint.

Bolberitz Pál

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu