"DOLGAIM ELŐL REJTEGETLEK"

Az Isten-kereső József Attila (9.)

József Attilát (1905-1937) évtizedekig ateista proletárköltőként állították elénk; Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása még várat magára. E hiánypótlás szellemében - ám a teljesség igénye nélkül - a költő születésének századik évfordulóján az Új Emberben minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével - melyeket magyar költők felkérésünkre született elemzései, vallomásai bontanak ki. (Zs.G.)

József Attila

Uram!

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,

Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,

Tán már nem is bús fájdalmam lobog,

Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,

Erény rongyán, bátorság mentebőrén,

Mégis mindent levetkezem, Uram,

S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott

Mohos magánnyá szépült és ma benne

Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig

Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,

Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.

Szelíd remeteként az öregek

Szűk szíve odvas odujába bujjon.

1923. júl. 28.

József Attila útkereső fiatalként az élet kósza erdejében keres biztos pontot, melyre építhetné a jövőjét, és a Jóistenbe vetett hitbe kapaszkodik meg. A bánatának égő csipkebokrán megjelenő Isten dicsőségében tovaszáll a bánat, mely átjárta a szívét. Minden szenvedés eltörpül az Atya tündöklése mellett, árnyékba borul a földi lét fonnyadt büszkesége. Az ilyen pillanatokat kell életté tenni, hogy egyéni boldogságunkat sugározzuk embertársaink felé, így téve tanúságot Róla. "Épp mások előtt és másokért kötelességünk táplálni magunkban a szent iránti tiszteletet, és megmutatni Isten arcát, aki megjelent - Istenét, aki együtt érez a szegényekkel és a gyengékkel, az özvegyekkel és az árvákkal, az idegenekkel. Annak az Istennek az arcát, aki olyannyira emberi, hogy ő maga emberré vált, szenvedő emberré, aki velünk együtt szenvedve méltósággal és reménységgel ruház fel minket" - fogalmazta meg Joseph Ratzinger, a jelenlegi XVI. Benedek pápa 2004. május 13-án, Európa lelki alapjai tegnap, ma és holnap címmel kiadott beszédében.

Isten színe előtt állva a költő megnyílik lélekben, tudja, előtte szűzi pőrén állunk, tetteink, gondolataink nyitott könyvként tárulnak elé. Attilával egyetértve mégis fontos, hogy képesek legyünk kapcsolatot kezdeményezni és fenntartani a Jóistennel. Álmainkról, vágyainkról, félelmeinkről társalogni Vele, megosztani mindazt a jót és a rosszat, ami ért minket. Ez az önkéntes kitárulkozás segít előrébb lépnünk, hiszen Ő ismeri életünket, mi mindent tettünk - gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással -; lényeges, hogy ezt saját magunkban tudatosítsuk. Ezáltal korábbi gyöngeségeinkből merítünk erőt az újabb feladatokhoz, melyek közepette megtapasztalhatjuk a minket körülvevő isteni szeretetet. Valóban Benne kell ehhez felépítenünk életünket, akkor érezhetjük a Gondviselés hatását, hogy az élet apró nehézségei közepette is megóv. A krisztusi szeretet árad irányunkba, Ő mindig ott áll mellettünk. Ha elfordulunk Tőle, Ő visszavár, ahogy a tékozló fiút a szerető Atya. Tökéletlenek vagyunk és emberiek, így a bűnre csábítást, kísértést nem kerülhetjük el, de az igenis rajtunk múlik, hogy az adott helyzetben milyen döntést hozunk, és később hogyan araszolunk tovább az úton az igazság felé.

Az idő múlásával az élet ifjú vára mohos magánnyá szépül; társtalanná válhatunk, érhetnek fájdalmak, de ha lelki boldogságunkat sziklaszilárdan Rá alapoztuk, akkor hiszem, bármit is hoz a jövő, nem szabad, nem kell félnünk. József Attila úgy érzi, hogy csipkebokrokat lobbantó magányos szívét egy leány csókjai változtathatnák újra örömtelivé. Azonban a szerelem nem egyetlen útja a szeretetnek, sőt a szerelem önző is, hiszen viszonzást vár, míg a szeretet kitárja szívünket embertársaink felé, így egymás által a legközelebb kerülünk a Jóistenhez, akinek képmására vagyunk mindannyian teremtve. Felfedezve Őt felebarátainkban, őszintén, nyitottan, önmagunkat feláldozva szerethetünk. Az újszövetségi főparancs is erre buzdít: "Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket" (Jn 15,12). Törekednünk kell a jóakarat kiterjesztésére, mivel erre kaptunk meghívást. A költő a vár urának harsonájával nem fúj riadót. Nyugalomra és békére vágyik, menekülni akar a világ zajától, egy csöndes helyre kívánkozik, ahol önmagával harmóniában élhet. Remeteségről, az öregember megnyugvásáról ábrándozik, pedig előtte az egész élet, amelyet még végig kell harcolnia. Égi kegyelmekkel felvértezve ez nem harc, hanem áldás. A remény olyan kegyelmi adomány, amely megőriz minket Krisztus szeretetében, hiszen tanításából tudjuk, vár ránk az üdvösség. E reménysugárnak kell vezetnie utunkon, akkor is, ha nehezen haladunk a keskeny ösvényen. Mégis, bizakodva az Atya irgalmasságában a lehető legteljesebben meg kell élnünk a számunkra adatott perceket, hogy azokon átragyoghasson a Fény. Ezzel szemben a költő elvesztette a remény életformáló erejét, nem tudja rábízni magát az örömhír bizonyosságára. Ezáltal elveszti a keresztény élet tápláló forrását, az atyai kinyilatkoztatásban rejlő bizodalmat. Kishitűség lesz úrrá rajta, így a kiutat csak a menekvésben, az emberek előli elbujdosásban látja. Ezzel szemben a reményt megélő keresztény nem vonulhat el, a krisztusi küldetést feladva - a hit és a szeretet erejének kell támaszt adnia, fellobbantania és örökre lobogtatnia a remény lángját.

Ahogy Pál apostol is megfogalmazta: "Most megmarad a hit, remény, szeretet, ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet. Törekedjetek a szeretetre" (1Kor 13,13). Az isteni erények együttese, az örök élet felé vezető út alapkövei, e három szó csipkebokra mint az Atya üzenete József Attila sorai közt olvasva is fellelhetők gondolati motívumként.

Báger Gusztáv költő, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu