Széll Kálmán

Az orvos lelkiismerete

A felelősség és a lelkiismeret egymásra vannak utalva, kéz a kézben járnak. A lelkiismeret a felelősség őre és ösztönzője, cselekedeteinknek látszólag megvesztegethetetlen, éber bírája, egyszersmind tetteink irányítója is, amely bizonyos tudatos filozófiára, értékrendre épül. Befolyásolhatjuk is lelkiismeretünket, vele állandó kölcsönhatásban élünk. Mindenkinek joga, hogy lelkiismerete szavát kövesse, s ezzel ellenkező tettekre nem kényszeríthető. Ezért tagadhatja meg az orvos például a művi terhesség-megszakítást vagy az eutanáziát. Az ember szabad akarata révén választhatja a rosszat is, ám mindig szembekerül lelkiismeretével. A nürnbergi és a hágai nemzetközi bíróság is a lelkiismeret mellőzött szavát hiányolta, amikor nem ismerte el a szörnyűséges népirtások tetteseinek védekezését, hogy amit tettek, azt parancsra tették.

Magatartásunk erkölcsi fundamentuma csaknem két évezredig a vallás volt, ám a liberalizmus megkérdőjelezte a korábbi normákat.Ebből a zűrzavaros helyzetből a valláspótlékként értelmezett tudomány sem tud kivezető utat mutatni. A tudomány ugyanis önmagában nem képes etikát teremteni, jóllehet maga sem nélkülözheti az etikai mércét. Minden nézet és áramlat, sőt - paradox módon - még a terrorizmus is, egyfajta erkölcsi, lelkiismeretbeli igazolást keres (igazságosság, felszabadítás stb.) és talál. Ezért egyre nehezebb általánosan elvárható viselkedési normákat megszabni, bár ma is létezik egy, a társadalom többsége által elfogadott (vallási és természetjogi alapon álló) etikai értékrend. Kényes a lelkiismeret és etika (illetve azok számonkérhetőségének) kérdése a diktatúrák időszakában, ahol a hatalom határozza meg a cselekvés úgymond etikáját, a kiskorúként kezelt alattvaló pedig azt engedelmesen követi.

Rám kezdettől mély benyomást gyakorolt az orvos-evangélista Lukács által szövegbe foglalt irgalmas szamaritánus példabeszéde, amelyet ma is szó szerint lehet érteni. A példabeszéd papjához és levitájához hasonlóan nem mehetünk el érzéketlenül bajba jutott embertársunk mellett, hanem a rajta való segítés erkölcsi parancsát kell követnünk. A bajban lévőnek ugyanis elsősegélyt kell nyújtanunk, aztán szállításáról gondoskodnunk (ez a példabeszédben a saját szamár volt - ma nevezhetjük mentőnek is), azután a sérültet kórházba kell szállíttatni (ezt a fogadó jelképezi), a szolidaritásra épülő ellátásért természetesen mindenkinek fizetni is kell (ez a példabeszéd két dénárja, ma az egészségügyi járulék), végül, ha nem elég a fizetség, akkor a szükséglet pótlására, pótköltségvetésre is sor kerül, ami a történet utólagos fizetésrevonatkozó ígérvénye. Ha jól meggondoljuk, ma sem tudunk többet vagy mást tenni. Ezenkívül követnünk kell azt a jézusi útmutatást, miszerint amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt Jézusnak teszitek. Ilyen körülmények között a keresztény orvosok hivatása - ahogy Mindszenty megfogalmazta - valóban templomszolgálattá válik.

Bár átlag katolikusként nem tartoztam a rendszeres bibliaolvasók közé, fiatal orvos koromban egyszer mégis megvilágosítást kaptam a Bibliából. A Prédikátor könyvében szerepel az a szakasz, amely arra figyelmeztet, hogy mindennek megvan a maga rendelt ideje. Ennek a szakasznak van egy végső mondata, amit - érdekes módon - nem szoktak recitálni, ami rám mély benyomást gyakorolt: Beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje a munkájában, mert ez a sorsa. Ám csak a tiszta lelkiismerettel elvégzett munkából fakad igazi öröm.

Pályánk során legjobb akaratunk ellenére is tévedünk, hibázunk, azaz nem mindig felelünk meg a tőlünk elvárt vagy/és a magunk szabta lelkiismereti kívánalmaknak. Emberrel foglalkozván, tévedéseink néha végzetesek. Ha ezek nem is ütköznek mindig a tételes jogba, komoly lelkiismereti konfliktusokat okozhatnak, amelyek szinte életünk végéig kísérnek. Ebben benne foglaltatnak azok a szakmai tévedések is, amelyet a tudomány mintegy "hivatalosan" követett el. Ezek még ma is terhelik lelkiismeretemet, noha a tudomány igazságához tévedéseken át vezet az út. Lelkiismereti leckéi kapcsán egy öreg orvos reálisabban szemléli a világot. Pető Ernő igazgató sebész főorvos mondta, hogy nincs alázatosabb ember egy öreg sebésznél. Ő figyelmeztetett arra is, hogy nem vagyunk istenek. Előbb- utóbb mindenkinek meg kell halni, s eljön a pont, amikor minden orvosnak fel kell ismernie azt a határt, amikor már nem tehet semmit, vagy ha tesz, azzal a betegnek csak a szenvedését nyújtja meg. A szakma határainak belátása bölcs mérsékletet s határozott döntéseket követel.

A legfájóbb lelkiismereti konfliktusokat természetesen a hibás vagy téves kórismék, kezelések, beavatkozások okozzák. Egy idősebb orvosnak már ettől függetlenül is szinte egy egész temető van a lelkében, ahova időnként visszavonul. Eljár sírokat látogatni és elmélkedni. Ez a lelkiismereti teher különösen a manuális szakmákat sújtja. Még ha a műtétet végző orvos nem is hibás, a rossz kimenetel nehéz lelkiismeretbeli terhet jelent.

Az orvos hivatásának gyakorlása során szinte naponta lelkiismereti kihívásokkal néz szembe. Minden sikertelen esetnél keresnünk kell azt a tanulságot, amit a legközelebbi esetben annak reményében alkalmazhatunk, hogy az ártalmat elkerüljük. Csakis ezen folyamatos és kérlelhetetlen önkorrekciós gyakorlat biztosíthatja az orvos saját fejlődését. Az orvos munkáját lelkiismerete folyamatosan minősíti. Nem lehet kétféle etikája: egy civil és egy orvosi, ezért az orvos magánéletét is hivatásához kell igazítania.

Amikor Cirenei Simon átvette Jézus keresztjét, segített ugyan, de egyúttal elő is segítette, időben közelebb hozta a kereszthalált. Az orvos is sokszor segíteni akar, de mégis megrövidítheti a beteg életét. Mindezekre számos gyakorlati példa lenne felhozható, ám a korlátozott terjedelem ezt nem teszi lehetővé. Kiemelt felelőssége van a tudósnak. Gondoljunk a klónozásra, amely már ingoványos talajra vezeti a kutatót. Ám sohasem maga a módszer az etikátlan, hanem az ember, aki azt etikátlanul alkalmazza.

Az orvos hivatása közben munkája fogytáig lelkiismereti buktatókkal van körülvéve, s ezek helyes feldolgozásán múlik fejlődőképessége. Aki elkövetett hibáira, tévedéseire - saját ügyvédjeként - mindvégig kifogásokat és mentségeket keres, az megátalkodik a rosszban, aki viszont önkritikusan önkorrekciókra képes, az élete végéig szakadatlanul fejlődik.

Mégis mi legyen lelkiismeretünknek megfelelő cselekvési vezérfonalunk? A válaszért Szent Ágostonhoz (Aurelius Augustinushoz) folyamodhatunk, akinek normáját némiképp modernizálva azt kell mondanom, hogy: "Töltekezz meg embertársaiddal és minden körülötted lévő élővel szemben szeretettel, s amit ebben az állapotban tenni szándékozol, azt tedd meg."

(A szerző nyugdíjas osztályvezető főorvos, a Pécsi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai Karának emeritus professzora.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu