Elfogadom. Tényleg?

Hetek óta - a nyári esküvőkavalkád érintettségében - az egyházi szertartás négy kérdéséről gondolkodom. Most éppen a harmadik kérdésről. Már csak azért is, mert a napokban levelet kaptunk első gyermeküket váró barátainktól:

"Kedves Barátaink! Nehéz időket élünk, és a segítségeteket kérjük. Tegnapra - egy korábbi bizonytalan eredményű ultrahang miatt - részletesebb magzati szívultrahangra rendeltek minket. Az ultrahangos hölgy végtelenül kedves és türelmes volt. Tájékoztatott minket, hogy a babának szívfejlődési rendellenessége van. Ez baj, de ha más gond nincs - mondta -, 6 hónapos korában műthető. Felhívta a figyelmünket arra, hogy ez a tünet gyakran utal egyéb genetikai fejlődési rendellenességre is."

A későbbi vizsgálatok során kiderült: Down-kóros a baba. S bár az anya a hetedik hónap végén tartott, a kórház mégis felajánlotta a "mesterséges koraszülést", vagyis a magzat elpusztítását.

Barátaink összetörtek, és hajlottak a "terhesség megszakítására". Hiszen - mint mondták - nem tudnak vállalni egy beteg gyermeket.

Nem tudnak vállalni... -- visszhangzik bennem a mondat. Megrohannak az emlékek. Korábban, közös lelki cseperedésünk során annyit beszéltünk erről is. Arról, hogy a pakliban minden benne van: gyermektelenség, egy gyermek, sok gyermek, beteg gyermek, örökbe fogadott gyermek, halott gyermek. Bármi lehetséges. És beszéltünk arról is: mindezekre készülni kell. Ha fájdalmas, ha fölösleges, akkor is. Vajon van-e olyan jegyesoktatás, amely felkészít erre is? Vajon van-e, aki elmondja, a kérdés nem úgy szól: "Elfogadod-e az egészséges gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza házasságotokat?" A kérdés a gyermekekre vonatkozik - akármilyenek legyenek is.

Megrohannak a szavak. "Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik" (Róm 8,28). "Senki nem kap nagyobb keresztet annál, mint amekkorát el tud hordozni." "Bízzatok, mert legyőztem a világot." (Jn 16,33)

Nem tudom, hasonló helyzetben mit éreznék. Azt sem tudom, a döntés előtt mennyit vívódnék. Csak remélni tudom, csak hinni tudom, hogy a kegyelem megtartana az ő útján - nem az én érdemeim miatt, hanem az ő szeretetéből fakadóan. Hiszen annyit beszéltünk korábban az egyház tanításáról is: a "ne ölj" parancsról is. S az egyház "szigorúsága" épp ezekben a helyzetekben válik áldássá: amikor a fájdalomtól, a pániktól, a sokktól beszámíthatatlan vagyok, amikor elvesztem a fejem, amikor meggondolatlanságomban a bajt tragédiává akarom növelni, igen, éppen ezekben a helyzetekben kell, hogy ott álljon mellettem a tanítás, amelyben megkapaszkodhatom.

"Ne ölj." "Bízz bennem." Kevés egyértelműbb mondat szerepel a Szentírásban. Kapaszkodj belém - mondja, és én hinni szeretnék neki.

Add, Uram, hogy hinni tudjunk benned; add, Uram, hogy a barátaink is hinni tudjanak jóságodban. Az ő történetük folytatódik még - e hasábokon két hét múlva.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu