Az életet szolgálja

Biztonságot az iskoláknak, a diákoknak és a pedagógusoknak!

Szeptember elsején volt éppen ötven éve, hogy osztálytársaimmal átléptük a pannonhalmi gimnázium küszöbét. Kezemben van két kép: az egyiken rövidnadrágos fiúk néznek szembe a fényképezőgéppel, osztályfőnökünkkel középen. A másikon - már átléptük a nyugdíjaskor küszöbét - meglett, idősödő felnőttek mosolyognak a bejáratot őrző két kőoroszlán között.

Nem tudtuk akkor, ötven évvel ezelőtt, mi is kezdődik számunkra. Nem tudtuk, hogy csupán öt évvel azelőtt indult meg ismét az iskola a két évig tartó államosítás után. Azt azonban tudtuk, hogy szüleinknek nem kis áldozatot jelentett, hogy ide kerülhettünk. Megértünk egy forradalmat, átéltünk házkutatást, s többen azért mentek el az érettségi előtti évben, mert az egyetemek nem szívesen látták azokat, akik egyházi iskolában érettségiztek. Valamiért nem voltunk kívánatosak az akkori társadalomnak. De a mostani képen közülük is többen ott vannak a többiekkel együtt.

Később tanárként, igazgatóként is megtapasztalhattam, mit jelent az egyházi iskola szülőknek, tanítványoknak. S örülök annak, hogy voltak olyan éveim, amikor azon dolgozhattam, hogy szabaddá válva az egyházak újra iskolákat hozhassanak létre.

Tizenöt éve, hogy újraindulnak egyházi iskolák. S az elmúlt másfél évtized, tudjuk jól, sok kihívást jelentett ezeknek az iskoláknak. Nem is gondoltuk, hogy mennyien örülnek az új lehetőségeknek, s azt sem sejtettük, hogy szinte minden évben újra és újra harcolni kell iskoláink fennmaradásáért. Mintha jövőkép nélküli társadalomban élnénk, amelyben csökken azoknak a száma, akik merik vállalni a gyermeket. Mintha olyan világban élnénk, amelyben a szellemi értékeknek kevés a becsülete. A legtöbb embert az érdekli, hogy minél előbb pénzhez jusson. Érdekli még az is, hogy a technikai civilizáció eredményeit élvezhesse a saját környezetében. Arra azonban kevesen gondolnak, hogy a szív civilizációja mennyire fontos: mennyire hozzátartozik az emberi élethez, hogy tudjunk választani jó és rossz között, s hogy mennyire felelősek vagyunk azért is, hogy a jó és a még jobb közül mindig a jobbat válasszuk. S ebben az iskola fontos szerepet játszik.

Családi háttér nélkül az iskola nehezen boldogul. Sokan szeretnék áthárítani a felelősséget az iskolára: majd pótolja, amit a szülői ház elmulasztott. Gyakran nincs is szülői ház: szétesett családok gyermekei keresnek maguknak otthont, sokszor éppen az iskolában. Tanárok nélkül nincsen iskola: olyan emberekre van szükség, akik korszerű ismeretekkel rendelkeznek erről a világról, s akik igaz és szép szót tudnak szólni, és kézen tudják fogni az iskola küszöbét hol kíváncsian, hol bátortalanul átlépő fiatalt. Megbecsülésre van szükség: az embereket formálók megbecsülésére, hogy ne érezzék magukat kiszolgáltatottaknak, hogy ne kerüljenek a fizetésük tekintetében se hátrányba azokkal a "vállalkozókkal" szemben, akik nem közvetlenül az emberekkel foglalkoznak, hanem például azért járnak-kelnek, hogy mindenféle termék, árucikk minél több vásárlóra találjon.

Az ember nem árucikk. Egyszeri és megismételhetetlen titok. Az iskola nem üzem, s főként nem olyan "gyár", amelynek a "gazdaságosságát" kellene mérlegelni. Nem "vállalkozás". Aki nem törődik az iskolával, aki nem érez felelősséget az iskolákért, az nem törődik a jövővel. "A gyermekeket tisztelni kell! A gyerekek életét ne zavarjátok!" - szól Gorkij figyelmeztetése. Biztonságot kellene teremteni az iskolák számára. S nemcsak az egyházi iskolákról van szó, hanem minden iskoláról. Biztonságot teremteni a gyermekeknek, a pedagógusoknak, biztonságot azoknak, akik a fenntartás felelősségét viselik.

Ötven évvel ezelőtt, amikor mi iskolába jártunk, az ateista, kommunista diktatúra éveit éltük. Kemény kihívásokkal néztek szembe szüleink, tanáraink, iskoláink gazdái. Kiszolgáltatottak voltak az állami iskolák pedagógusai, amikor a "marxizmus-leninizmus világnézetének szellemében" kellett volna végezniük az emberformálást. Manapság, a szabadság évtizedeinek kezdetén ismét kemény kihívásokkal kell szembenézni mindenkinek, aki felelős az iskoláért. A szabadság új lehetőségeket jelent, ugyanakkor újfajta kiszolgáltatottságokat is. Az iskola nem az a hely, amelynek életét politikai jelszavakkal, új ideológiák szólamaival szabad volna bárkinek is megzavarni.

Mennyi mindent elfelejtettünk mi, öreg fiúk, akik az elmúlt héten az ötven évvel ezelőtti iskolakezdésre emlékeztünk! De nem felejtettük el azt, hogy szívvel-lélekkel törődtek velünk. Nem voltak tökéletesek a tanáraink, de elkötelezettek voltak, velünk voltak, értünk éltek. Isten áldja őket, a sok elhunytat és a még élőket!

A Lélek-hívás ideje van most: Jöjj, Szentlélek! Világosítsd meg híveid szívét! És szereteted tüzét gyullaszd fel bennük! Nem szabad, hogy megrendüljön a hitünk: van értelme az emberformálásnak. Nem szabad elcsüggednünk, ha akár anyagi, akár másfajta nehézségekkel találkozunk: össze kell fognunk, segítenünk kell, bátorítanunk kell egymást. Nem szabad ideológiai közelharcot vívnunk senkivel sem. Ugyanakkor jogainkhoz ragaszkodnunk kell. Tennünk kell a dolgunkat: a diáknak diákként, a tanárnak tanárként, a szülőnek szülőként. S nem szabad feladnunk a reményt: ha vannak is olyanok, akik számára talán idegen a mi értékrendünk, az embert szolgálja mindenki, aki az iskolát szolgálja. S aki áldozatot vállal az iskoláért, az vállalja a jövőt. Az vállalja és szolgálja az életet.

Korzenszky Richárd OSB

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu