LAPSZÉL

Levélváltás

Háttal ültek egymásnak a balatoni gyorson. A korosodó nő társtalanul, olvasmányába mélyedve. Időnként ölébe engedte a könyvet, és szemüvegét a hajára feltolva el-eltűnődött. A fiatalok jókedvűen viháncoltak a négyes ülésen. Jól megvoltak egymással, csöppet sem zavartatták magukat. Talán észre sem vették, hogy milyen hangosak, azt pedig végképp nem láthatták, hogy mögöttük a szomszédos nő miként rezdül velük, amikor egyikőjük kezdte lazábbra venni a stílust. Hol a homloka futott ráncba, hol egy erőteljesebb lélegzetvétel árulkodott visszafojtott indulatáról a töltelékszavak és felszólító módok hallatán. De nem dörrent rájuk, nem menekült másik kocsiba. Lebénította volna a másfél nemzedéknyi távolság? Amikor a trágár élcelődés még magasabbra hágott, már tudta, mitévő legyen. Előkapott a táskájából egy üres lapot, és ráírt valamit, majd a kocsi falának tapasztva lassan átcsúsztatta a fiataloknak. - Mi ez? - kérdezte az ablak melletti, amint a karfa mellett feltűnt a fehérség. - Levél - hangzott a válasz. A túlfélen pusmogás, majd kisvártatva visszadugták a papírt: - Levél! - A nő áthúzta magához. Rápillantott és megenyhült. Újból írt valamit, és ismét átcsúsztatta hozzájuk.

Már Révfülöpnél jártunk. A társaság gyorsan szedelőzködött. A levél egy hátizsák külső, hálós zsebébe került. Figyelmetlenül rakták oda, mert a peronon el is hullajtották. Utánuk szólni már nem lehetett. Kit illet most? Ha szemétnek tekintem, akár érte is nyúlhatok. Ez állt rajta:

Ocsmány szavak jönnek át ezen a résen... Ugye, belülről jobbak vagytok?

Bocsánatot kérünk. Normális emberek is vannak itt.

HURRÁ!

U.Zs.

Földhöz ragadtan...

Hallgatom a rádiót. A riporter elismert fizikussal beszélget a Marsra küldött harmadik szondáról. Még mindig az élet nyomait keresik a bolygón, s egyre többet szeretnének megtudni róla, hiszen a cél: hamarosan embert küldeni a felszínére. Nagyra becsülöm az értelmet, a fejlett technológiát. Sem Daidalosz, sem Ikarosz, de talán a nagy lángelme, Leonardo sem hitte volna, hogy egyszer a Földet elhagyva, a csillagok között is szárnyalhat az ember. Hallgatom a tudóst. Arról beszél, mekkora összegek, milyen sok pontos mérés, munka, fáradozás van a program hátterében. Hallgatom lelkes szavait, de közben a néhány perce elhangzott hírblokk jár a fejemben, amely a gyönyörű kék bolygóról tudósított. Arról a helyről, ahol egészen biztosan van élet. Nem kell dollármilliókért kutatni utána, de dollármilliókra lenne szükség ahhoz, hogy megóvjuk. Élet után kutatunk a Marson, miközben a Földön minden órában több ezren halnak meg háborúban, éhínségben. A Marsra akarunk jutni, de emellett minden eszközt kifejlesztettünk arra, hogy megsemmisítsük az élő bolygót, az otthonunkat. Szomorúan kapcsolom le a rádiót. Nem tudok együtt örülni a tudós elmével. S már motoszkál is bennem néhány régen olvasott sor. S érzem, a lényeg megint valami egészen más. Olyasmi, ami egyszerűbb és csodálatosabb, mint kijutni a világűrbe. Igen, Márai formálta mondatokká ezt a gondolatot mintegy hatvan évvel ezelőtt: A Marsba utazni - gondoltam még -, minek? Milyen szegény a lélek, mely úgy nézi a nyári eget, mint egy menetrend esélyeivel telített pályát! Nem utazni sehová, csak élni a végtelenben, a csillagok alatt, lélegezni, s meghalni a világűrben a csillagok alatt, csukott szemekkel, a nyári éjben, s felpillantani az égre fényes szemekkel, melyek csillogni kezdenek, ha a csillagok fénye ráesik.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu