Az Olvasó írja

Érettségi - hatvan évvel ezelőtt

2005 - nagy világtörténelmi események jubileumai esnek erre az esztendőre. De egy kis közösség is ekkor emlékezik 1945-re: tagjainak életébe alaposan beleszólt a világtörténelem. Az esztergomi bencés gimnázium VIII. osztályos tanulói voltunk az 1944-45-ös tanévben, harmincnyolcan, tizennyolc évesen. A második világháború tombolásának utolsó szakasza zajlott ekkor.

Asztrik apát hozza a Szent Koronát István királynak (Esztergomi volt bencés gimnázium - Királyfalvi Kraft Károly alkotása)

1944 szeptemberének elején a szokásos módon elkezdődött a tanév, de október 31-én be is fejeződött, a vidéki diákok hazamentek. A hadműveletek már egyre közeledtek. Esztergomba először december 26-án vonultak be a szovjet csapatok, de 1945. január 6-án visszafoglalták a németek, s a városban ismét nyilas hatóságok parancsoltak.

Az esztergomi bencés gimnázium lépcsőházában

1945. március 4-én plakátokon jelent meg a totális mozgósítás miniszterének utasítása: minden 14-21 év közötti fiatalnak be kell vonulnia, azonnali kivégzést ígérve az ellenszegülőknek. Osztályunk mintegy fele esztergomi lakos volt, őket - más, hasonló korúakkal együtt, több százukat - elvitték előbb a komáromi erődbe, majd Németországba, kiképzésre. Serédi hercegprímás azonnal kemény hangú levelet írt Szálasi Ferenc "nemzetvédő"-nek a fiatalok hazabocsátása érdekében, de sikertelenül. (Mindez eszünkbe juttathatja XVI. Benedek pápa hasonló sorsát a hitleri Németországban: ő is 1927-es születésű, mint mi, s diákként őt is ekkortájt vonultatták be, "felkoncolással" fenyegetve, katonai kiképzésre...)

Esztergomot 1945. március 21-én foglalták el a szovjet csapatok, s április 5-étől folytatódott a tanítás a bencés gimnáziumban. Mi, a VIII. osztály itt maradt "vidéki" fele, újra öszszegyülekezve, folytattuk felkészülésünket az érettségire, a másik fele azonban "valahol Európában" sínylődött. Az érettségire 1945. június 9-10-én került sor, s ennek eredményeként mindannyiunkat érettnek nyilvánítottak: körülöttünk a romos iskola, a romos város, a romos ország. Csonka közösség voltunk: elhurcolt osztálytársaink hiányát fájóan éreztük az érettségi vizsga izgalmai közepette is. Ők azután csak a következő évben kerültek haza, s tettek érettségit.

Mindez - a nagy történelmi események árnyékában - hat évtizeddel ezelőtt történt. Hatvanéves érettségi találkozónkat Boromissza Tibor, Gyüre István és Szoleczky Ferenc szervezésében 2005. június 11-én, délelőtt 11 órakor tartjuk a budai istenhegyi Szent László-templomban. A hálaadó szentmisét osztálytársunk, Valentiny Géza prelátus mutatja be, közreműködik Hock Bertalan orgonaművész. Megköszönjük Istennek egykori iskolánkat, tanárainkat, a kapott nevelést, oktatást, az akkori nyolc gimnáziumi tanévet s az azóta eltelt hosszú időszakot.

Majd fehér asztalnál beszélgetünk sok mindenről. Többek között alighanem arról is, hogy akkor, 1944-1945 viharos hónapjaiban vajon az érettségi vizsga tett-e minket igazán éretté, vagy a körülöttünk zajló zűrzavaros "Élet"? Vagy a mindegyikünket nagy próba elé állító "ötvenes évek", s az ez utáni, ugyancsak "vizsgáztató" évtizedek?

Mészáros István

Öröm - és értetlenség

Az újság legutóbbi számának címlapján megjelentetett Érettségi című vezércikk, valamint a Csak ülünk, és nézünk című cikk nagyon megragadott. Elsősorban ezekért az érzelemgazdag gondolatokért vagyok előfizetője lapjuknak. Ezek megérintenek, és tovább rezegnek az olvasóban. Ha alkalom kínálkozik, ajánlom másoknak is elolvasásra, továbbgondolásra, beszélgetésekre. Mert hiszem, hogy csak ezektől az egymás lelkét is felemelő beszélgetésektől térhetünk majd egyszer a helyes útra. Legalábbis én így gondolom.

Rosta Gábor

Gyerekmise, diákmise

Az április 17-i számban Nényei Gáborné panaszolja, hogy templomainkban nem tűrik a kisgyermekek mise alatti, zavarónak minősített hangoskodását. Őszinte döbbenetemre még "jó megoldásokat" is említ: hogyan is rekesztik el a kisdedeket az áhítat idejére egyes helyeken. Jól tudom, hogy ez a szemlélet hosszú hagyományokra megy vissza, de ezzel szemben áll az ott idézett vers: "Engedjétek hozzám a kisdedeket." A szerző nem közli illetőségét, csak úgy sejthető, hogy a budapesti viszonyokat elemzi.

Nos, kapásból mondhatok két templomot is, ahová vasárnap kilenckor akár egész óvodáscsoportot is beterelhet, mert a jelen lévő legidősebbek nemcsak megszokták, hanem szemlátomást élvezik a "cumis misét". Egyik a ferencesek Margit körúti temploma, ezt csak futólag ismerem, és amit láttam, az jórészt megegyezik a mi gyakorlatunkkal. Mi ugyanis, két fiúval, alighogy járni tudtak, rögtön "bevettük" a Lehel téri Árpád-házi Szent Margit-plébániatemplomot. Előző káplánjaink még inkább csak passzívan tűrték a zsivajt. Hanem három éve, hogy Udvardy Tamás atya átvette hivatalát, rögtön felszólította a híveket: ne fegyelmezzék a kicsiket, hagyják őket egészen addig, amíg saját vagy mások testi épségét nem veszélyeztetik. Mindenki úgy dicséri az urat, ahogyan tudja. Körülbelül ezekkel a szavakkal alapozta meg diákmiséink hírnevét, úgyhogy messziről is jönnek hozzánk a hívek. Jönnek bábszínházat látni, mert a szentbeszédben rendesen így dicséri az Urat, jönnek hittanórákra, hétvégi kirándulásokra és rendszeres nyári táborozásokra. És "csak úgy", fürödni egyet reszketeg kezű anyókák mosolyában. Meghallgatni Gyarmati Tóth Tamás karnagy úr hatalmas basszusát és csodás orgonajátékát, és válaszos zsoltárt énekelni a karzaton, mert ez is a kicsik dolga. Jönnek az iskolamisére, ahol felvonul a mi Tamás apostol iskolánk diáksága, és igazgató asszonyunk szól az ambó mögül. Gyereket a templomon kívül "legeltetni" csakis akkor kell, ha ő maga nem akar bemenni, ám ez igazán ritkaság! És nevén nevezem Mák Ferenc plébános urat, aki a lelki hátterét adja mindennek, mert mint hallomásból tudom, fiatalabb korában hasonlóan kiváló ifjúsági életet vezetett, és káplánunk két testvérét, Miklóst és Ferencet, akik civilként a gyerekek körüli, kétkezi pásztorkodásban jeleskednek, a táborozásokon, a ministránsképzőben, meg ahol szükség van rájuk.

Fiaim már ministrálnak, sőt: kamaszodnak - és néha nem akarnak templomba menni. Nem baj, az alap kész, az épületet majd az idő építi. Én pedig megyek a kilences misére.

Egészen természetes, hogy az elmélyült áhítat csendet kíván. Egészen természetes, hogy a nagymisére vagy az estire lehetőleg nem viszünk karon ülő csecsemőt. Viszont a kilences diákmise a kicsiké, ott szabad nekik bömbölni és felmászni az oltárra, nálunk ezt mindenki tudja, és talán éppen ezért jönnek ekkor az idősebbek is szép számmal. Mégis, nyilvánvalóan lehetnek nemzedéki ellentétek, de nem a nagyvárosban. Ha ilyet tapasztal a kisgyermekes szülő, hát nézzen körül! Budapesten van még a miénken kívül is néhány nagy hírű templom, nagy hírű ifjúsági élettel.

Pogány István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu