Rigoletto kálváriája

Bosszú, átok, hitszegés, álnokság, megtévesztés, árulás... Bőven folytathatnánk a fogalomsort, mely a zseniális olasz mester, Giuseppe Verdi operái világának sötét oldalát jellemzi. E történeteket látva-hallva (jó esetben) elszorul a szívünk, pulzusunk hevesebb lesz, gyomrunkon érezzük a lélek éhségét - érzelmeink-érzéseink jelzik: a színpadon a mi játékunk (is) zajlik.

Verdi operáinak jelentős része a "keresztény Európában" játszódik, és a szerző lelke mélyéről zenével felruházott történetek láttán tudatosulhat bennünk, hogy e jelzővel bizony csínján kellene bánnunk földrészünkkel kapcsolatban, hiszen a színpadon zajló sorstragédiák mindegyike a megváltás után sóvárgó embert állítja elénk. És épp érzelmi "érintettségünk" mutatja, hogy nem pusztán Verdi vagy a korabeli Itália "magánügyeiről" van szó e művekben, hanem arról az emberről - a színpadon és a nézőtéren -, aki nem veszi tudomásul, hogy a megváltás megtörtént, és ez az esemény nem a múlté, hanem a jelené.

Minderre jó példa a Rigoletto című opera, Verdi 1851-ben bemutatott remeke is. A középkori történet egy udvari bolondról és apáról szól, aki testi-lelki nyomorultsága fájdalmában próbál meg élni és kétségbeesetten fennmaradni a nála lényegesen (jóllehet "csak" lelkileg) nyomorultabb udvaroncok, illetve gazdája, a nőfaló mantuai herceg uralta világ helyzetei közt.

Az ártatlanság meggyalázása, átok, bosszú, gyilkosság, tehetetlenség... napjaink Krisztus előtti mélységeinek is ismerős szereplői. S mindezzel szemben csak felemás "erények": a már-már betegesen féltő apai szeretet, egy meggyalázott lány halálig kitartó szerelme csábítója iránt s egy bérgyilkos "szakmai korrektsége", melynek büszke tudatában ő nem hajlandó becsapni megrendelőjét (aztán "persze" mégiscsak beadja a derekát). Mintha ma lenne... S mindezek mögött még csak a Verdi többi operájában időnként felbukkanó bosszúálló isten ószövetségi képe sem dereng fel, itt már (még?) csak a vak Sors gyötri az embereket.

Efféle gondolatok persze csak akkor tudatosulhatnak bennünk, ha jó az előadás. És a Budafest elnevezésű nyár végi fővárosi rendezvénysorozat alkalmából bemutatott Rigolettóról sajnos ezt nem lehet elmondani. Pontosabban a rendezésről, amely fölösleges és szájbarágós "ötleteivel" nemegyszer belerondít a műbe. Mert mi más Rigolettónak a darab központi elemét jelentő öltözői tükre (tetszenek érteni: lelki tükör... zseniális...), vagy a Rigoletto lánya, Gilda és az álruhás herceg szerelmi kettőseként eladott teljesen ostoba, játszótéri kergetőzés. Arról már nem is szólva, hogy a jelenetben magát diáknak kiadó főúr (nyilván a rendező friss Harry Potter-es élményeitől termékenyülve) szarukeretes szemüvegben lép elénk. Ne már...! Vagy épp az ezerszer lerágott csont: a középkori udvaroncok először korhű, majd XIX. századi öltözetben sertepertélnek a színpadon, időnként szánalmasan mesterkélt beállításokban. S a "slusszpoén": a hasba szúrt lány nem ám apja karjai közt leheli ki lelkét, nem. Kibújik a zsákból, melybe belekötötték, arrébb tántorog (hiszen haldoklik... mecsoda realizmus...), és amúgy - hasi sérülésével - apjától kissé távolabb állva énekel - hozzá. Kettejük kontaktusa körülbelül annyi, mint két gyanútlan járókelőé az Andrássy úton.

A legsikerültebb jelenetek azok, amelyekben nincsenek felesleges újítások. Csak a zene és a játék. Ha hagyják az énekeseket, akik tisztességgel helytállnak. Mindezek után már csak azt kérdezhetnénk: ki ez a kezdő rendező, akinek szemmel láthatóan nem sok köze van az operához? Ez esetben ugyanis megbocsáthatók lennének "tévedései". Csakhogy csalódást kell okoznunk, mert az illető már öt évtizede rendez, s pillanatnyilag az Operaház főigazgatója...

szigeti

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu