Miért nem érezzük jól magunkat a bőrünkben?

Orvosok és lelkészek a kiégési szindrómáról

Kiégés - az angol orvosi szakirodalomban a hatvanas években jelent meg ez a kifejezés (burn out), s a segítő hivatásúaknál (orvosok, pedagógusok, lelkészek, szociális munkások) jelentkező tünetegyüttesként írták le. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága idei, nyolcadik országos konferenciáján, Ajkán augusztus utolsó napjaiban erről a témáról tárgyalt, elsősorban az orvosi hivatást gyakorlók körében föllépő kiégésről.

Közöny - Szűcs Édua rajza

Drenyovszky Irén gyermekorvos, a társaság elnöke így indokolta a témaválasztást:

- Az orvosok egyre nehezebb körülmények között végzik a munkájukat: az orvostudomány, a gyógyításban alkalmazott technikai eszközök rohamosan fejlődnek, s ezekkel lépést tartani már önmagában nagy feladat, miközben az orvosok és az egészségügyiek presztízse és ezzel együtt a számuk is egyre csökken, többek közt azért is, mert sok orvos hagyja el az országot. A bürokrácia az egészségügyben is elburjánzik, s az emberek saját egészségükért vajmi keveset tesznek. Ugyanakkor elvárják az orvostól, hogy magas színvonalon, csak velük foglalkozzon, s tegyen jóvá mindent, amit ők életükben rosszul tettek; ha nem akarnak gyereket, vegyék el tőlük, akinek pedig nincs gyereke, annak adjanak, s csakis olyan gyereket, amilyet ők megálmodtak. Ilyen etikai, gazdasági, bürokratikus nyomás alatt igen nehéz orvosnak lenni.

A kiégés szindrómát sokan és gyakran emlegetik manapság, mint orvosi szempontból körülírható tünetegyüttest, ezért gondoltunk arra, hogy ennek megelőzéséről, vagy aki beleesett, annak segítéséről beszéljünk.

A kiégés jelensége azonban - gyermekorvosként számos kiégett fiatallal találkozom - szélesebb értelemben is fölfogható. A kiégés - ezt tapasztalom - egyre fiatalabb korban jelentkezik. A gyerekek közül sokan elveszítik az életkedvüket, ez cselekedeteikben úgy is jelentkezhet, hogy "rosszá" válnak. A depressziók hátterében a sok negatív stressz, az elutasítás húzódhat meg. Ha például arra gondol egy gyerek, hogy miért tartották meg őt, s a testvérére már miért nem volt szükség - ez máris átvezet a posztabortusz szindrómához. Tehát szerteágazó, összetett, társadalmi szinten is megnyilvánuló jelenségről van szó.

- A kiégési szindróma nem diagnózis, hanem egy jelenség megfogalmazása - erősíti meg Kassai-Farkas Ákos pszichiáter, a Nyírő Gyula Kórház főorvosa. - Orvosként nem burn out szindrómásokat kezelek, hanem depresszióban, gyomorfekélyben, szorongásos betegségben szenvedőkkel, infarktuson átesettekkel találkozom, de a háttérben a kiégés jelensége húzódhat meg, amit egyszerűen úgy fogalmazhatnánk meg: miért nem érezzük jól magunkat a bőrünkben? S ezt a terhet folyamatosan visszük magunkkal.

Az ember - például egy pedagógus - halad előre karrierje útján, osztályfőnök, szakfelügyelő, igazgatóhelyettes, majd iskolaigazgató lesz, s amikor kiderül, hogy esetleg rossz igazgató, már nem lép vissza pályája jó szakaszába, bár mondjuk jó osztályfőnök volt, hanem mindenki rögzül életének abban a szakaszában, amelyben nem érzi igazán jól magát. Ettől kezdve nyilván negatív életélménnyel él tovább. A kérdés az, miért nem olyan a világ, hogy bárki visszaléphessen, s ezt ne presztízsveszteségként, kudarcként, sőt bukásként élje meg. Ha ezt gyakorlattá lehetne tenni, akkor társadalmilag igen sokan tennénk a kiégés megelőzésére.

A segítő hivatások (orvos, pedagógus, lelkész, szociális munkás, stb.) nehézsége adja a gondot, s felhívja a figyelmet arra, hogy nem mindegy, hogyan válunk segítőkké - milyen előképekkel, képzettséggel, személyiséggel, mennyire biztos háttérrel, kapcsolati hálóval -, hogy a személyiségét érintő csapdákat el lehessen kerülni, vagy védekezni tudjunk ellene. A segítők kríziséről van tehát szó.

A burn out ellen a védekezés elsősorban a családban kezdődik. Az ember ott sok mindent megtanul - de nem mindegy, hogyan - a pszichológiai működésekről, a reakciókról, az emberközi kapcsolatokról, a szeretetről, a hagyományokról, a hitvilágról. A klasszikus értelemben vett családnak tehát igen fontos szerepe van ebben, ugyanúgy, mint az iskolarendszernek. Az embernek tudnia kell - amikor odakerül -, hogy mire lesz alkalmas. Ne azért válasszon egy szakmát (és nem hivatást), mert ott mondjuk sok a paraszolvencia, hanem azért, mert tudja, mi a dolga, mire alkalmas. Ehhez a családon túl jó tanárokra van szükség, akik segítenek fölismerni, hogy mire vagyunk alkalmasak, s megszabják a mércét is. Ezzel az ember védettebbé válik.

Ha szürke massza vesz körül valakit, az nem segít a burn out kivédésében. Mindenkinek meg kell találni a maga mesterét, lelki és szakmai szempontból egyaránt, akihez válsághelyzetben vissza lehet térni.

A kiégés elleni védekezésben fontos, hogy az ember igyekezzék teljes életet élni. Legyen szakmája, hivatása, amiből él, ami meghatározza a helyét a világban, ami értéket ad, erősíti az énképét, de kell a hátország: a család, a hobbi, hogy dinamikusan lehessen élni, s ha netán hivatásában a kiégés jelei mutatkoznak, a többire támaszkodva megőrizhesse személyisége egészségét.

Ezért veszélyes a munkaalkoholizmus, amikor csak a munka, csak a siker számít, minden más rovására, s ha ez a munka, a siker valami miatt zátonyra fut, akkor a személyiség összeomlik, hiszen nincs más kapaszkodó számára.

A kiégési szindrómába - szélsőségesen fogalmazva - bele lehet halni. Számtalan függőségben, alkoholizmusban, drogbetegségben, depresszióban, szorongásban, pszichoszomatikus betegségekben szenvedők hátterében kideríthető lenne a burn out. Nem könnyű ezt a szindrómát fölfedezni, egyrészt, mert kínálja magát a felszíni megoldás - étrendváltoztatás, gyógyszeres kezelés, stb. -, s ebben a teljesítményre figyelő és szinte csak azt értékelő világban nehéz azt mondani valakinek, hogy teljesítsen kevesebbet.

Saját vizsgálatunk mutatja, hogy a segítő szakmában dolgozók - nevezetesen az orvosok - körében milyen magas a különféle függőségi viszonyban szenvedők száma, az öngyilkosság. A kép eléggé tragikus. S kérdem én, akkor mennyire hitelesek azok a tanácsok, amelyeket a fehér köpeny magaslatából hintünk, mint az igét. Ideális esetben az orvosnak a társadalmi presztízslistán magasan kellene állnia. A segítő munkája - minden idetartozó hivatásra gondolok - akkor hiteles, ha működésében hiteles.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu