|
|
A jéghegy égő csúcsa Ez a képzavar talán érzékeltet valamit abból, ami napok óta foglalkoztatja a világsajtót és a "hírfogyasztókat". Három évvel a szörnyű amerikai terrortámadás után hasonló megrendülést okozott az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiában lezajlott, közel négyszáz áldozatot követelő túszdráma. Nehéz volna maradéktalanul felsorolni a két dátum közötti vérengzéseket Irántól, mondjuk, Szudánig - és talán nem tűnik túlzott nemzeti érzékenységnek, ha idesoroljuk a délvidéki magyarveréseket is, még ha ezekről kevesebb szó esik is a világsajtóban. De, ugye, senki sem hiszi, hogy attól fontos valami, hogy hírt adnak róla... Mindig gyilkolnak valahol - írta torokszorító verseinek egyikében hatvan évvel ezelőtt az angyalszavú költő, Radnóti Miklós, aki maga is nyilas keretlegények gyilkolásának áldozata lett. Az emberiség történelme gyilkosságok krónikájaként is olvasható ugyan, mégis látnunk kell: szörnyű tettére Káin még nem kérte Isten áldását, évszázadok óta viszont a legszentebb eszmék nevében, Istent, hazát és szabadságot említve ontja egymás vérét az emberiség. A kimondva-kimondatlanul "szent háborúk" tébolyát is felülmúlja azonban az az elfajulás, amit a terrorizmus jelent. A terrorista ugyanis (Oszétiában, Izraelben, New Yorkban, Madridban...) nem az ellen támad, aki ellen harcolni akar. Iskolás gyerekek, gyanútlan járókelők a célpontjai, akik képtelenek a védekezésre. Szabadságát szerető, sőt olykor magát istenhívőnek valló nép fiai ragadtatták magukat ilyen iszonyatos tettekre. De aligha vállalkoztak volna erre, ha nem éreznék maguk mögött övéik titkos támogatását. Valószínűleg nem a "szent ügy", hanem egyfajta lelkiállapot és gondolkodásmód fűzi össze a tetteseket és csendes vagy hangos támogatóikat: a "semmi sem számít" kétségbeesése. Éppen ezek az esetek igazolják, hogy valóban a kétségbeesés a legsúlyosabb bűn: a teljes reményvesztettség mindent rombolni kész indulata. Az egyetlen lehetséges "védekezés", hogy az éppen esedékes áldozatok nem engedik elhatalmasodni magukon a kétségbeesést. Most például az oszétiai iskolások hozzátartozói, de a rendfenntartó erők tagjai sem. Különben a "semmi sem számít" őrületében ők is hasonló tettekre ragadtatják magukat. A bosszú nem támasztja fel a halottakat - ezt minden ember belátja (aki nem tudja, az nem méltó az ember névre). Nem a bosszú az, ami feltámasztja a halottakat - ezt az igazán hívők tudják csak, akik tehát nem gondolhatnak bosszúra (ha mégis, nem tekinthetők istenhívőknek). Hogy miféle világpolitikai játszmák "apró csetepatéja" volt ez a legutóbbi szörnyűség is, azt legfeljebb találgathatjuk, mert aki valóban tudja a választ a kérdésre, az biztosan hallgatni fog. De nem is ez az igazi kérdés. Hanem az, hogy ezeknek a szörnyű - embercsoportokat, nemzeteket teljes reménytelenségbe szorító - játszmáknak az irányítói miképpen vonják be a többséget. Az a kérdés: van-e esély, hogy kivonjuk magunkat ebből. Mert a reménytelenség és a cinikus közöny cseppjeiből fagy össze a címben említett jéghegy, amelynek a csúcsát újra meg újra égni látjuk. Miközben ezeket a sorokat írom, rám talál mesterségem kísértése. Az a kérdés, hogy mire ez az írás megjelenik, nem lesz-e "lefutott téma" mindez. Hiszen jöhetnek újabb botrányok vagy szenzációk, kiderülhetnek újabb panamák, és születhetnek háromfejű kutyák. De ha bármiféle felszínes időszerűség eltereli a figyelmünket a valóban fontos kérdések végiggondolásáról, akkor ezzel magunk jelentkezünk, hogy beszálljunk az említett játszmákba, és magunk idézzük a fejünkre a pusztulást. Kipke Tamás
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||