A halál mindannyiunkat élni tanít...

Elhunyt Elisabeth Kübler-Ross

Hetvennyolc éves korában, családja és közeli barátai körében augusztus végén Arizonában elhunyt Elisabeth Kübler-Ross, svájci származású amerikai pszichiáter. A halállal, haldoklással, gyásszal és fájdalommal foglalkozó tudomány, a tanatológia egyik létrehozójaként tisztelt orvos maga is átment azon a kapun, amelynek mindennapi misztériumait egész életében fürkészte, s amely őt is - mint minden követőjét - élni tanította.

1969-ben jelent meg első könyve (magyarul: A halál és a hozzá vezető út), melyben haldoklókkal készült beszélgetései nyomán szólt az emberi élet legjelentősebb eseményéről. E mélyinterjúk alapján írta le a halál felé vezető ösvény állomásait: az elutasítás, a düh, az alkudozás, a depresszió és a megbékélt elfogadás stációit. Cicely Saunders és kalkuttai Teréz anya mellett az ő munkája nyomán bontakozott ki a hospice-ellátás és a hozzá fűződő mozgalom, amely az eutanázia alternatívájaként a gyógyíthatatlan betegek, a haldoklók életének a teljes emberhez méltó befejezését igyekszik támogatni. A hospice-ellátás nem sietteti, de nem is odázza el mesterségesen az utolsó órát, hanem igyekszik azt felismerni, és testi, lelki, szellemi, illetve szociális szempontból egyaránt igyekszik emberibbé tenni a földi életet lezáró időszakot.

Minden megemlékezésnél többet mond az az üzenet, amelyet Elisabeth Kübler-Ross utolsó, mintegy szellemi végrendeletként írott könyve elején olvashatunk. A mű címe önmagáért beszél: Élet-leckék.

"Az életnek nevezett idő alatt mindannyiunknak meg kell tanulnunk bizonyos leckéket; ez különösen nyilvánvalóvá válik a haldoklókkal való munkában. A haldoklók igen sok mindent tanulnak meg az élet végén, általában akkor, mikor már túl késő azt megvalósítani. Miután 1995-ben az Arizona-sivatagba költöztem, anyák napján agyvérzést kaptam és megbénultam. A következő néhány évet a halál kapujában töltöttem. Néha azt gondoltam, pár héten belül eljön a halál. Gyakran csalódott voltam, amiért nem jött el, mert készen álltam rá. De nem haltam meg, hiszen még mindig az élet leckéit tanulom, végső leckéimet. Ezek a leckék az életünkről szóló alapvető igazságok: maguk az élet titkai. Akartam írni még egy könyvet, de nem a halálról és a meghalásról, hanem az életről és az életvezetésről. (...)

Életünk leckéihez tartozik, hogy törpeségünkön javítsunk, hogy megszabaduljunk hibáinktól, és megtaláljuk a legjobbat magunkban és másokban. Ezek a leckék az élet nagy viharai, ezek tesznek bennünket azzá, akik vagyunk. Azért vagyunk, hogy egymást és másokat gyógyítsunk. Nem olyan gyógyítás ez, amely a testet hozza rendbe, hanem annál sokkal mélyebbre hatol. Szellemünk, lelkünk gyógyítása ez. (...)

Mivel a lezáratlan ügyek az élet legnagyobb problémáját jelentik, ez az elsődleges, amivel számolnunk kell, amikor a halállal szembesülünk. Legtöbbünk nagyszámú lezáratlan üggyel távozik ebből a világból; sokunknak legalább néhány ilyenje van. Az életben annyi leckét kell megtanulni, lehetetlen mindet egy élet során elsajátítani. De minél több leckét tanulunk meg, annál több ügyet zárunk le, és annál teljesebben élünk, annál valóságosabban éljük az életünket. És akkor mindegy, mikor halunk meg, mégis elmondhatjuk: Istenem, én tényleg éltem!"

sz.l.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu