|
|
Homíliavázlat Az irgalom logikája
Kell-e vajon Istent irgalomra tanítani? Még a kérdés is meghökkentő. Mégis azt halljuk a mai olvasmányban, hogy Mózes kérleli a haragra lobbant Urat: ne pusztítsa el vétkező választott népét, hanem legyen hűséges ígéretéhez, és irgalmazzon - az Úr pedig "ekkor könyörületre indult, és visszavonta a csapást". Jobban belegondolva persze megértjük, hogy a látszat ellenére e történetben nem Istennek, hanem épp Mózesnek kell alakulnia; őt akarja rávezetni az Úr, hogy saját maga döntsön a könyörület mellett, és védelmezze testvéreit gyarló voltukban is - készülve a nehéz feladatra, amikor majd lemegy a hegyről e "keménynyakú" nép körébe, s kormányoznia kell őket. Mert nem elég az irgalmat jó dolognak tekinteni, netán másoktól elvárni: át kell formálódnia az ember szívének az irgalom logikájára, hogy szeretni tudjon. Kell-e vajon az embert irgalomra tanítani? Nagyon is kell - feleljük bizonyára rögtön, bár tudjuk, hogy az anyai szív könyörületre hajlik, s még a legmegrögzöttebb "kemény fickók" is képesek néha meghökkentő gyengédségre... De amikor Jézus élő tanítását halljuk az elveszett juhért mindent kockára tevő pásztorról s az elveszett drachma megtalálása felett ujjongó asszonyról, megértjük, hogy az irgalom logikája, mely gyökeresen eltér e világ látásmódjától, nem fakad természetünkből. Át kell ahhoz formálódnia gondolkodásunknak, hogy igazán másokért adott életet tudjunk élni, és az igazán örvendetesnek: egymásnak tudjunk örülni. S kell-e vajon tanítani az embert arra, hogy elfogadja az irgalmat? Nem is biztos, hogy tudjuk. Mert bár azt gondoljuk, ki ne örülne, ha mások megértőek vele; amikor Pál szavait halljuk arról, hogy "éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus elsőként rajtam mutassa meg végtelen türelmét", megsejtjük a küzdelmet az alázatért, mely ennek a könyörületnek elfogadásáig és elismeréséig vezethetett. S egyben magunkra is ismerünk, akárcsak a tékozló fiúban, aki hazafelé tartva alig meri hinni apja irgalmát, de bátyjában is, aki ugyanezt "harmadikként" nem akarja elfogadni. Pedig majd az Úr előtt állva, amikor jóságunk és vétkeink mérlege kilendül, s legjobban szégyellt bűnünkre, mely mélybe húzva magával rántana minket, Jézus azt mondja: az én voltam, én azt magamra vettem - csak akkor tudunk majd döbbenten belesimulni szeretetébe, ha már most, tanítását hallva kimondjuk: formáld át, Uram, szívemet az irgalom isteni és mindennapi logikájára. Nobilis Márió
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||