|
|
Tisztaszívű értelmiségi - egy piszkos korban Száz esztendeje született Keresztury Dezső
Valamiképp rokonok voltunk. Hogyan, miféle bonyolult úton-módon, azt csak a nagymama tudta volna megmondani. Tény, hogy "családtag" volt, ráadásul két ágon is, hisz tagja volt az írók családjának is, mint a Nyugat második nemzedékének megbecsült, művelt, jószemű tagja. Nem volt részese a fel-fellángoló irodalmi csatározásoknak, kikerülte a népi-urbánus összecsapásokat. Úriember volt az irodalomban: mindenütt szívesen látták, nemcsak íróként, hanem a magyar és német nyelvű irodalom kiváló ismerőjeként, széles látókörű esszéistaként és megbízható kritikusként is. Talán e feddhetetlen, kikezdhetetlen erkölcsi emelkedettsége is ráirányította az 1945 utáni politikai élet szereplőinek figyelmét: 1945 és 1947 között vallás- és közoktatásügyi miniszterként működött. Bizonyára otthonosabban érezte magát az Eötvös Kollégium tanáraként, majd igazgatójaként, s nem volt véletlen, hogy amikor látta, milyen szerep vár rá mint miniszterre (s amelyet Ortutay Gyula szemrebbenés nélkül, odaadóan eljátszott), lemondott, s különféle tudományos intézmények védfalai mögé húzódott vissza. Páratlanul fontos szerepe volt az irodalom népszerűsítésében. Az irodalmi kiállítások módszertanát ő alapozta meg, számos irodalomtörténeti kiállítás főrendezője volt, gazdag tapasztalatait összefoglaló művekben kamatoztatta, amelyekben a képeknek, illusztrációknak is megjelenítő erejük van. Az volt az elképzelése, hogy kultúrnemzetet alapozhat meg, amelynek elidegeníthetetlen része a múltja. Nála jobban talán senki sem tudta, hogy ez a múlt egyben erkölcsi talpköve a jelennek és a jövőnek. Ezért vállalkozott a leghíresebb magyar könyvtárak bemutatására, ezért kereste megszállott szenvedéllyel a magyar szellem és kultúra helyét, szerepét a világban (1946-ban ezzel a címmel jelent meg tanulmánykötete: Helyünk a világban), s ezért érezte szent kötelességének a magyar nyelvművelés ügyét (egy időben még az MTA Helyesírási Bizottságának elnökeként is tevékenykedett). Valamiképp annak a generációnak volt a folytatója, amelyik a XIX. században lobogva a magyarság fölemelése ügyének szentelte életét. Költészetében is tőlük nyerte ihletét. Felidézném egyik szép, életszemléletét összefoglaló versét, a Beszélgetést, amelynek tanító szavait bármelyik nemzedék megfogadhatja. A költő önmagához: Ha kiszáradtál, telj meg, ne sötéttel, mint a vermek, ne unalommal, szesszel, van életed, ne veszd el, van még törődés, munka, cselekedj rá nem unva, magadhoz-méltón a földön, hazád hazád, nem börtön, hát ne csak mint a gyermek: felnőtten örülj az örömnek, fogadd el, ami hiány van, ne higgy az örök halálban, ne érj rá csak arra figyelni, hogy a legnagyobb jó is semmi: örök körök emelnek, lépj rájuk, egyre feljebb! A világ felel: Ha befogadsz magadba s kívánod hogy betöltselek, egyazon törvény hatalma parancsol velem, s veled. Ez a nemes konzervativizmus, értékközpontú világnézet tette szerepét Arany Jánoséhoz hasonlóvá, s ezért érezte úgy a közvélemény, hogy neki kell megírnia Arany teljes pályarajzát. 1937-ben már megjelentetett róla egy könyvecskét, de ez csak a nagy vállalkozás előmunkálatának mutatkozott. Végül két kötetben, 1967-ben és 1987-ben megjelentette a várva várt művet, s úgy érezte, teljessé tette életművét. 1996-ban, kilencvenkét éves korában ment el közülünk. Ha visszatekintünk pályájára, valóban kerek egésznek, a magyar művelődéstörténet jelentékeny állomásának látjuk. De szemlélhetjük úgy is, mint egy korszak veszteségeket szülő működésének dokumentumát, hiszen Keresztury Dezső tanár- és tudósnemzedékek sorát nevelhette volna, ha hagyják, monográfiák és esszék terveit dédelgette, megírásukra azonban nem volt alkalma, s egy összefoglaló kulturális hagyományőrző intézmény alapításának tervét hordta szívében, de a hagyományokat már akkor is elveszejtették. A nyereség persze így is óriási. Volt egyszer egy ember, aki égett és elégett a magyar szavakért és kultúráért. Mint a mesében. Rónay László
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||