|
|
Szentírás-magyarázat A nagylelkű és mindenható szeretet (Évközi 24. vasárnap - Lk 15,1-32) Nem lehetünk elég hálásak Lukácsnak, hogy csodák csodájára - ki tudja, milyen hagyományból, melyik ősgyülekezetből - megőrizte és továbbadta nekünk ezt a biblikusok és irodalmárok által egyaránt gyöngyszemnek tartott jézusi parabolát. Nélküle nem lenne szegényebb, hiányosabb az Örömhír, de vele mindenképpen gazdagabb és örvendetesebb. Mind irodalmi megformálásában, mind teológiai mélységében remekmű: az irodalom és a teológia kulturális "világöröksége".
Magától kínálkozik, hogy jelenetekben gondoljuk végig a "történetet". Itt van mindjárt az első. A fiatalabb fiú kikéri az örökség rá eső részét. Az apa megtagadhatná a kérést, hiszen fia nemcsak a családi otthonból akar kiszakadni, hanem - bevallatlanul is - kivándorlásra készül Erre célozhat a 15,13-ban a görög apodémeo ige (amelynek jelentése: hazát és népet elhagyni, távolra menni, esetleg tengeren túlra utazni). Minden otthon maradt zsidó elítélte a megfutamodottakat, "leírta", "holttá nyilvánította" őket. (Talán erre vezethető vissza a "meghalt és feltámadt" szókapcsolat. "Meghalt", mert hazát cserélt, de ha visszatért, újra befogadásra lelt: "feltámadt"). De hát gyenge volna ez az apa? Közbülső megoldást is ajánlhatna: például megemelhetné fia zsebpénzét. Nem, ő mást tesz. Miért? Mert a szeretet mellett döntött. Tudja, ha most nem engedné el fiát, örökre elveszítené. Ez az apa nagylelkű. Majd következik a második jelenet. A fiú idegenbe szakad, s miután eltékozolta vagyonát, kezd szükséget látni. Az apa ismét érvényesíthetné befolyását, latba vethetné tekintélyét, és akár a hatóságokat is értesíthetné, vagy jobb esetben felkereshetné fia valamelyik barátját: hátha az ő szavára jobban hallgatna, mint az övére. De ő mást tesz. Miért? Mert a szeretet mellett döntött. Tudja, ha most erőnek erejével hazahozatná őt, örökre elveszítené. Az apa nagylelkű. Aztán a harmadik jelenetben a fiú nyomora elviselhetetlenné válik, és ő ezt követőleg hazaköltözik. És mit tesz az apa? Mikor meglátta az úton, "megesett a szíve", eléje siet. Minden keleti szokás ellenére, megfeledkezve netán köszvényes lábáról, eléje szalad és nyakába borulva összevissza csókolja őt. Örömében levágatja a hízott borjút, bort hozat, zenét rendel. Igen, most mintha már hasonlítana ahhoz, akit mi Istennek gondolunk. Pátriárka, ott ül az asztalfőn, ősz hajjal, ároni szakállal, pásztorbottal a kezében, parancsokat osztogatva háza népének. Csakhogy Istenről nem lehet pillanatképeket készíteni, mert nem ezzel fejeződik be a példázat. Az utolsó jelenetben ugyanis, amikor a fiatalabb fiú megkerül, az idősebbik lázad föl atyja ellen. Az apa kijön az udvarra a hideg palesztinai éjszakában, ahol akár tüdőgyulladást is kaphatna, és kérleli fiát: jöjj és örvendj együtt azzal, aki "halott volt és feltámadt". Ismét intézkedhetne, parancsolhatna, de ő mást tesz. Miért? Mert tudja, ha most az ünnepi asztalhoz kényszerítené az idősebbiket, örökre elveszítené őt. Ennek az apának valóban nincs semmije, csak kérlelő szava és aggódó szíve. A példázat örömét Jézus mint "Isten példázata" (EduardSchweitzer szavával élve: "Gottes Gleichnis") saját életével hitelesítette. Nagypénteken ott függ a kereszten, és kérhetné Atyját, szabadítsa meg, aki tizenkét légió angyalnál is többet bocsátana rendelkezésére (vö. Mt 26,53). De Jézus mást tesz. Miért? Mert a szeretet mellett döntött. Tudja, ha most erőszakhoz folyamodna, örökre elveszítene bennünket. Jézusnak nincs semmije, illetve csak értünk szenvedő szíve és értünk imádkozó szava van. Élete úgy zárul, mint a példabeszéd. A szeretet szorongató, mindenből kiüresítő nagylelkűségével (vö. Fil 2,7). S éppen ez a nagylelkűség, a halálig kitartó engedelmesség volt szeretete mindenhatóságának feltétele. Annak a mindenhatóságnak, amely révén nagypéntek sötétsége és húsvét fényessége után - kivétel nélkül - mindnyájan megszabadulhatunk a bűn átkától és üdvösségre juthatunk: pusztán kegyelemből. Sulyok Elemér
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||