A Jézus Szíve szerint való főpap

Mindszenty-évfordulók márciusban

Kettős évfordulóval ajándékoz meg bennünket az idei márciusi hónap: Mindszenty József püspökké szentelésének hatvanadik, boldoggá avatási eljárása esztergomi bevezetésének és elindításának pedig tizedik évfordulóját ünnepeljük. A két esemény főpásztori jelmondatában fejeződik ki a legbeszédesebben: Pannonia Sacra - Szent Magyarország.

Főpásztori működésének harmincegy esztendejét elzártan, főpapi tevékenységében akadályoztatva töltötte a nyilas és kommunista börtönökben, illetve az amerikai követség félrabságában. Ha száz napnak tekintjük a harmincegy évet azt látjuk: mindöszsze 13 nap jutott az itthoni és 12 nap a számkivetett magyarság lelki gondozására.

Ezek a számok fehérvértanúságát is jelzik, azt az életáldozatot, ami hitelesítette karizmatikus személyiségét, és ami máig nem hagyja kitörölni a szívekből emlékét és tiszteletét. Nála hitelesen egyezett a tett és a szó, - vallják tisztelői -, és páratlanul ötvöződött az állhatatosság, a felelősségvállalás, ami a mai világban mint példa egyedülálló jelentőséggel bír. Kevéssé ismert püspöki beköszöntő körlevelében így fogalmazott: "A veszprémi papsághoz jöttem 1944-ben, miután voltam falusi káplán és hitoktató, szövetkezeti vezető és hittanár, városi és falusi hívek plébánosa. Új papjaim küzdelmei, gondjai, törekvései és nehézségei nem ismeretlenek előttem. Veletek akarok munkálkodni, mint első a munkában, és a munkához elengedhetetlen imádságban, atyai szeretetben és az egyházmegye szebb jövőjéért vívandó küzdelemben. Eszményem a hívekért buzgón munkálkodó és a saját lelkét tökéletesítő, a Jézus Szíve szerint való papság."

A hősies erénygyakorlat Mindszenty József életének olyan velejárója, ami nélkül elképzelhetetlen lenne példás papi működése és főpásztori tevékenysége. Érezte ezt környezetének minden tagja, munkamegbeszélések alkalmával - ha az állapotbéli kötelességek teljesítéséről volt szó - különösen is, de sok múlott ezen a magyar egyháztörténelem egyik legnehezebb időszakában.

Ami a legérdekesebb mégis, hogy ezek a nehéz évtizedek nem homályosították el a szigorúan nevelt Mindszenty bíboros személyiségében a legfőbb erénynek, a szeretetnek mélyen átélt valóságát, és tevékeny kisugárzását. A szigorúságáról és állhatatosságáról ismert lelkipásztor élete tele van a figyelmesség és az érzékenység megható példáival. Már első könyve, "Az édesanya" is ilyen. Szentté avatási eljárásának több ezer oldalt kitevő aktái között számos tanúvallomás ezeket a szeretet megnyilvánulásokat őrzi és dicséri. Ezeket adják tovább szájról szájra azok a hívek is, akik a Magyarországon egyedülálló méreteket öltő tiszteletét ápolják a hagyományos, nagy, esztergomi zarándoklaton éppúgy, mint a hétköznapok családi és plébániai életében.

Legutóbb a kezembe került egy nem kevés kockázat árán megőrzött levél, amit 1947 karácsonyán az egyik iskolaigazgatónak írt a hercegprímás, hogy ebben megköszönje addigi, és a főpásztor tudomására jutott buzgó plébániai munkáját. A levél így zárul: "kérem, hogy az egyházközségi élet további felvirágoztatása érdekében ezután is ilyen önzetlenül és jó szívvel méltóztassék a jó híveknek és lelkészüknek segítségére lenni. Őszinte tisztelettel vagyok jóakaró főpásztora, Mindszenty József bíboros, érsek"; az ehhez hasonló figyelmességekre mindig jutott idő és energia.

A lengyelek Kolbe atya iránti tiszteletéhez, vagy az olaszok Pio atyához fűződő lelkesedéséhez sok tekintetben hasonló az, amit hazánkban annak kellett kiállnia, aki szeretettel őrizte Mindszenty József emlékét. Becsülik őt, és szívesen imádkoznak közbenjárásáért idősebbek és fiatalabbak, és ez a közös tisztelet megtermi kegyelmi hatását hívő életünkben. Mi ez, ha nem a szentség élő hírének klasszikus példája, ami egy kanonizációs eljárás elindításának alapvető feltétele.

A tíz éve zajló boldoggá avatási eljárásra gondolva érdekes megfigyelést tehet az ember. Sokan vannak, akik szívük és legjobb meggyőződésük szerint sürgetnék a boldoggá és a szentté avatást, nem értik az eljárás lassúságát, és talán túlságosan is emberi módon ellenséges összeesküvést szimatolnak csak azért, mert az eljárás jelenleg egyházmegyei és római szakaszának úgymond a határán "vesztegel". Pedig ez az átmenet a munkában nagyon is termékeny időszak.

Akadnak még néhányan, akik hátráltatnák Mindszenty József kanonizációs eljárását, de miattuk nem rekedhet meg ez a valóban szentlelkes törekvés. Ahogyan Mindszenty József az egyház kétezer éves sziklájáról nyugodtan szemlélte a személye körül tajtékzó kommunista gyűlölethullámokat, úgy nekünk, tisztelőinek sem szabad pusztán az emberi megfontolásokra hagyatkoznunk. Ahogy nagymamáink mondták: ha a Jóisten akarja, és mi is teszünk érte, akkor teljesül alkalmas időben. Tíz év csak emberi számítás szerint nagy idő. A kanonizációs eljárások legújabbkori történetében nem számít soknak, és egy Mindszenty bíboroshoz hasonlóan termékeny életet élt, komoly jelölt esetében nem a sietség, hanem az alaposság a mérce a vizsgálat lefolytatásánál. Így lesz még tündöklőbb Isten Egyházának végleges döntése, hitem és reményem szerint így lesz még nagyobb mindannyiunk közös öröme a "boldog vég-kifejlet" napjaiban. Milyen szép egybeesés a kanonizációs eljárásra és a liturgikus, személyes életünkre vonatkozó egyházi szóhasználat közötti hasonlóság: "Nyugodalmat és boldog véget adjon nekünk az Úr!"

Sem az eljárás túlzott sürgetése, sem annak művi akadályozása nem méltó Mindszenty hercegprímás emlékéhez, a vizsgálat komolyságához és egyházunk tekintélyéhez. De rajtunk múlik, hogy őszinte tiszteletünk, imánk és ragaszkodásunk mekkora kegyelmi erőt jelent az eljárás előmozdítására, amiben már eddig is komoly egyházmegyei és római munka fekszik, és jelentős anyagi erőfeszítés a Mindszenty Alapítvány és annak önzetlen támogatói részéről. Ezek a "földiek" semmit nem érnek ahhoz a lelki és szellemi erőhöz képest, ami az "egymillió imádkozó magyar" jó értelemben vett mozgalma, és amit Mindszenty Józsefnek ez a páratlan méreteket öltő tisztelete jelent minden gátló körülmény ellenére.

Az életszentség és a szentek iránti tisztelet a nagy bíboros életében összeölelkezik, ami kettős tanulsággal szolgál. Tiszteljük bátran az értünk és miattunk szentté avatott, és szentté avatásra jelölt katolikus magyar példaképeinket. Ne féljünk múlandó kishitűségtől vagy gáncsoskodástól, hanem bízva jó ügyeink sikerében Mindszenty bíboros szavaival reméljük és valljuk: "Senki sem szakíthat el bennünket kölcsönös szeretetünktől!"

Kovács Gergely

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu