Egyházunk a kommunizmus idején

A hatvanas évek (2.)

A katolikus világegyház életének nagy eseménye a hatvanas években a II. vatikáni zsinat volt. A magyar egyházat eleinte a diktatúra dühöngése, majd a kommunizmust körülvevő vasfüggöny korlátozta abban, hogy a zsinat szellemét alaposan megismerje. A zsinat írásait a rendszer csak tíz év késéssel engedte megjelenni. A magyar püspökök közül csak néhányan utazhattak ki az első zsinati ülésekre: azok, akiket az állam megbízhatóbbnak ítélt.

A II. vatikáni zsinat hatása hazánkban

A zsinati új szemlélet befogadását hazánkban több tényező hátráltatta. A világháború után egyházunk feudális, népegyházi vonásokat viselt. A diktatúra elnyomásának való ellenállás sok papot hős lelkűvé tett, de az üldöztetés ugyanakkor erősen hátráltatta azoknak a változásoknak az átgondolását, amelyek eközben a világegyházban zajlottak. A kommunizmus teljességgel akadályozta a világegyházban történő eseményekről való tájékozódást, az egyházi könyvkiadást. Így a zsinat újításai a hazai papság jelentős részét is váratlanul érték. Sokat tettek e szellem megismertetéséért a kor nagy teológusai - Gál Ferenc, Nyiri Tamás, Szennay András - akik (bár könyveik csak két-háromezer példányban jelenhettek meg) nagy hatással voltak sok magyar keresztény gondolkodására.

A kommunista rendszer arra törekedett, hogy a zsinat igazán forradalmi szemléletváltása - amely az egyház belső szerkezetét, valamint a keresztények világhoz és a többi keresztényhez való viszonyát illeti - ne következhessék be nálunk. Az "Isten népe" és az "általános papság" zsinati gondolata - ami minden keresztény egyetemes felelősségét is jelenti - nem illett bele a kommunisták sajátságos "egyházképébe", hiszen a hatalom célja éppen az volt, hogy az egyházat csak a főpapok-papok alkossák, akiket megpróbáltak minél jobban "kézben tartani". Világiak egyházi feladatvállalása vagy teológiatanulása e korban elképzelhetetlen volt. Az a zsinati elv, hogy a keresztények a világért és a társadalomért felelősek, elméletben talán tetszett a rendszernek, de a gyakorlatban semmiképp, hiszen a társadalomban csak a kommunista elveknek volt szabad megnyilvánulniuk. (Számos egyházi perben az volt a fő vádpont, hogy katolikusok gondolkozni mertek egy keresztény társadalmi rend mikéntjéről.)

Ökumené

Legkevésbé volt a rendszer kedvére az ökumené: hiszen az erősíthette volna a keresztények egységét, a rendszer pedig az "oszd meg és uralkodj" elvet alkalmazta az egyházakkal való kapcsolatában is. Különös, hogy mégis e korban fakadt fel a hazai ökumené egyik forrása, amikor az állam katonának hívatta be a teológusokat. Akkoriban ezt mi, akkori papnevelők inkább támadásnak fogtuk fel. Teológusainkat büntető laktanyákba vitték (Lentibe és Nagyatádra), többségükben büntetett előéletű kiskatonák közé, mert remélték, hogy ezeket a teológusok nem tudják "megfertőzni". Ez sem vált be egészen, mert volt olyan, aki a hitre jutott el papjelöltjeink által. De nagyobb jelentőségű volt, hogy közös laktanyába kerültek az összes egyházak teológusai. Az első széles körű ökumenikus kapcsolatok Magyarországon katolikus és protestáns teológusok között éppen itt jöttek létre - a zsinat idejében és azt követően. A későbbi évek során azok, akik - a tilalom ellenére - együtt imádkoztak és olvastak Bibliát a laktanyában, a papi életben is könnyen egymásra találtak.

Részleges megállapodás a Vatikánnal - 1964

A hazai egyház életének e korban - nemzetközileg is - egyik legnagyobb feltűnést keltő eseménye az 1964-es részleges megállapodás volt.

Lássuk először a hátterét. A magyar kormány ENSZ-tagságát az ‘56-os események, majd a forradalmat követő megtorlások miatt felfüggesztették. A diktatórikus országvezetést világszerte elítélően figyelték. Kádárék ez időben mindent megtettek rendszerük elismertetéséért. 1962-ben sikerült visszaszerezniük a teljes jogú ENSZ-tagságot. 1963-ban amnesztiát hirdettek az ‘56-os politikai foglyok számára. Ugyanez évben puhatolózni kezdtek, vajon a Vatikán hajlana-e valamiféle megállapodásra a magyar állammal.

VI. Pál pápa ugyancsak törekedett új kapcsolatot találni a kommunista országokkal, hogy elviselhetőbb körülmények között élhessenek az ottani hívek. A Vatikánnak voltak információi a magyarországi egyházüldözésről, a börtönben levő papokról, de úgy ítélte meg - amint erről Casaroli bíboros emlékiratai beszámolnak -, hogy a dialógus mégis jobb, mint a kapcsolatnélküliség. Remélte, hogy ha párbeszéd kezdődik, annak lehet folytatása, és további előrelépések következhetnek. A Vatikán ekkoriban minden szocialista állammal megkísérelt kapcsolatba lépni, de kevés sikerrel. Magyarország látszott elsőként hajlamosnak valamiféle tárgyalásra. - Így jött létre a részleges megállapodás, 1964. szeptember 15-én.

A megállapodás eredménye a Vatikán számára:

1.) A pápa 1964-ben kinevezhet három püspököt (apostoli kormányzót) a püspök nélkül maradt egyházmegyék élére, és két segédpüspököt, továbbá Hamvas Endre püspököt a kalocsai érseki székbe emelheti. (A kommunizmus hatalomra lépése óta, 1964-ig egyetlen új püspök kinevezését sem engedte meg a diktatúra.)

2.) 1965 őszén megnyílhat a római Pápai Magyar Intézet, ahol évente öt-tíz magyar pap kaphat teológiai továbbképzést.

3.) Ettől kezdve vatikáni és magyar küldöttek két-három évente találkoznak egymással. (A Vatikán reménye az volt, hogy e találkozások a magyar helyzet további javítását eredményezhetik; valójában azonban nem sok más funkciója lett, minthogy egyeztetésre szolgált a püspöki székeket betöltendő személyekről. Az állam minden esetben a végsőkig küzdött azért, hogy a maga jelöltjeit fogadtassa el a Szentszékkel.) 1967-től megindulhatott a Teológia szakfolyóirat. Eddig egyetlen katolikus irodalmi folyóirat létezhetett idehaza, a Vigilia. 1967-től a püspöki szinódusokon megjelenhet egy-egy magyar főpap; míg a korábbi tizenöt évben magyar püspök nem utazhatott a Vatikánba.

A megállapodás eredménye a kommunisták számára:

A magyar állam örült a megegyezésnek, mert idehaza is, a külföld előtt is önmaga "szentesítéseként" értékelhette azt. (XII. Piusz pápa vonalvezetése ugyanis lényegileg megegyezett a kommunista rendszerek megítélésében Mindszenty bíboroséval - s e tekintetben érzékelhető változás állt be.) A békepapság győzelemként értékelte a helyzetet, közben pedig nem egy magyar egyházi és világi személy elbizonytalanodott, hogyan is kell (vagy lehet) viszonyulnia e rendszerhez. Ettől kezdve a magyar főpapok ismételten kijelentették, külföldön is, hogy hazánkban vallásszabadság van. (Miközben szerzetesek nem működhettek, a titkosrendőrség minden hatékonyan dolgozó papot megfenyegetett, a vallásos gyermekeket és szülőket állandó atrocitások érték, papokat és világiakat letartóztattak és 1974-ig börtönben is tartottak, a papi dispozíciók és a püspökkinevezések nagymértékben az államtól függtek, stb.). Az egyezséget követő hónapokban újabb egyház elleni perek és ítéletek születtek, amelyek folytatódtak a következő években. Az ateista propaganda éppúgy működött tovább az iskolákban és a társadalomban, mint korábban.

Agostino Casaroli vatikáni megbízott maga is megvallja visszaemlékezéseiben, hogy reményeik nem váltak be. 1965-ben, a következő tárgyalás során már "úgy tűnt, hogy az előző évi, ‘64-es budapesti dokumentum-aláírás kissé idillikus légköre szertefoszlott... A megállapodás csökkenteni akarta az egyház jogainak korlátozását Magyarországon, de csak keveset sikerült elérnie." (Agostino Casaroli: A türelem vértanúsága, Bp. 2001. 139-140.)

Tomka Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu