|
|
Schubertiada Németh Tamás zongoraestje "Az tette Schubert zenéjét mérhetetlenül gazdaggá, ami a befelé tekintő, szemlélődő lelket az életben minden ellenálló erejétől megfosztja" - írja a magyar származású zeneesztéta: Hans Gál a harmincegy éves korában elhunyt, a máig titkokat őrző zeneszerzőről. Aki csupán (a ritkán hallható) Esz-dúr miséjét meghallgatja (lelkigyakorlati "programként"), rábólint e véleményre. S hány helyről igazolható még a fenti idézet, amelynek folytatásában olvasható: "Muzsikájának pompás gazdagsága (...) a képzeletnek az akarati ösztönzéseken túli világából fakadt." Ezt igazolta január 30-án Németh Tamás, a hatvanéves vak zongoraművész a Nádor-teremben megtartott hangversenyén. A hely családias atmoszférája régi Schubertiada-hangulatot teremtett: ember és muzsika összetartozásában azt a "táviratot" közvetítette, amely a művészet postaládáján érkezett békesség-öröm- és szenvedés-pecséttel. Amilyen Schubert rövid élete volt. Hallgatva a műveket, megkérdezhettük: a művészetet csinálják? A választ az amerikai festő, Whistler adja meg: "A művészet megtörténik." Van benne valami titokzatosság, ezért kevés az élet, hogy a művészetet megtanuljuk. Németh Tamás régen tudja ezt, interpretációi az ember benső megvallásai - ezúttal schuberti sorson át, amely derűről, örömről beszél, de mint korán virágzó fákra boruló kései hólepel - legfeljebb mosolyra deríti az arcot. A zeneköltő arcát, aki a benső látás kegyelmével XXI. századi előadójának életéhez társul láthatatlanul, mintha a zeneköltő ült volna a zongorista mellett, emelte ujját, fénnyel és árnyékkal borította játékát: borongott és elmélkedett, majd szolidan mosolygott a zongorahang, amikor felhangzottak az impromptük, ezek a remekmívű rögtönzések: a két f-moll, a Gesz- és Asz-dúr, az örök-jelképes Wanderer (Vándor) fantázia, s a C-dúr vonósötös négykezes zongoraátiratából (Borgulya András munkája) az Adagio az Ungaria Zongoranégyes előadásában. Különös létfilozófia e mű: halk, finom hangzatok, majd kitörő viharzás, amely már meg nem nyugszik. Az "álomba ringató zenei ékítmény" (ahogyan Schumann nevezte az f-moll rögtönzést - a 142-es sorozatból az elsőt) -, majd az ezt követő Asz-dúr - ez a szemlélődő remekmű - Németh Tamás mostani játékában elveszett remények-megkapaszkodások küzdelmét a leghitelesebben közvetítette, az álmot hozta vissza, amely angyali léptekkel oson az édenkerten át. Uhland, a romantikus költő optimizmusával indult útjára a Vándor (az örök művész) a fantáziában, amely Schubert egyetlen befejezett alkotása 1822-ből: Minden nappal szebb a világ, / Ki tudja, honnan e sok virág, / Vége soha nincs tán. E virágok a szeretet rétjén nyílnak, s a zeneköltő valamenynyi művében illatoznak, hiszen talán ő volt az egyetlen a kortársai között, aki idealizálta a köznapok életét, ajándékul fogadta, s ezzel meghatározta a művészet (zene) szépségét: Pattan húrja életemnek? / Párna lesz fejem alatt! / Elhozva majd édes zengzet / legutolsó álmomat. A zongoraművész értelmezésében - hangzatok kristálylogikájával - mindez egyéni vallomássá vált. Ajándék volt a fiatal Érdi Tamás (e zseniális "zongoramester") Chopin posztumusz cisz-moll nocturne-jének tolmácsolása a koncert végén hatvanéves tanárának köszöntésére. Tóth Sándor
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||