Az elfogadott ajándék

"Amikor szembesítettek az orvosok azzal, hogy a gyermekem néhány éven belül akár minden képességét elveszítheti, akkor szembefordultam Istennel. Megrendült minden bizalmam, és számon kértem tőle: miért?! Hatalmába kerített a kétségbeesés. Keserves időszak volt, amíg rá tudtam bízni magunkat a Jóistenre..."

Gulyásné Vastag Irén, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium igazgatóhelyettese Miskolctapolcán él férjével és három gyönyörű gyermekével. Kegyelmi ajándékokról beszélgetünk, s kiderül, a legnagyobbért és legszebbért bizony keservesen meg kellett küzdenie. A családja és a gimnázium légkörében, a jezsuita atyák közelében nap mint nap erőt gyűjtve tesz tanúságot hitéről.

Az ember életének vannak meghatározó pontjai, ilyen lehet egy gyermekkori élmény, hitélmény, megtérés...

- Az ember a hétköznapi rohanásban sok-sok kegyelmi ajándék mellett elmegy. Ezért néha meg kell állni, hogy végigtekintsünk az életünkön. Manapság divatos szó vallásos körökben a megtérés. Sokan azonban nem tudnak beszámolni ilyen élményről, és mintha szégyenkeznének emiatt. A hagyományos, a családból hozott kereszténységről manapság sokan lekicsinylően szólnak, de én büszkén vallom ezt magaménak. Sátoraljaújhelyen nevelkedtem, családunkban természetes volt a hit, ahonnan olyan erős indíttatást kaptam, teljesen magától értetődő volt a hit megélése.

A másik nagy kegyelmi ajándék a férjem, aki piarista gimnáziumban végzett. A hetvenes években keresztény társra találni nem volt magától értetődő... A későbbiek során három gyermekünk (Adrienn 25, Kristóf 23, Fruzsina 13 éves) vallásos nevelése természetes volt mindkettőnk számára.

Az élet örömök és szenvedések váltakozása. A kereszt hirtelen lesz részese az életünknek, és rajtunk áll a döntés, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Ha nem fogadjuk el, belerokkanunk, ha igen, akkor nem csak túléljük, de a hit segítségével értéket is tudunk felmutatni.

- Amikor legszebb éveinket éltük: boldog házasság, gyönyörű gyerekek, akkor egy kislányunk halva született. Ez óriási traumát jelentett. A következő években egymás után veszítettem el a szüleimet. Egy ideig Isten büntetését láttam mindebben, vádoltam magam, nehéz évek voltak. Ezt követően újabb öröm köszöntött be hozzánk, megszületett gyönyörű, egészséges kislányunk, Fruzsina. Úgy éreztük, Isten mindenért kárpótolt bennünket. Egyéves kora körül anyagcsere-betegség miatt mozgáskoordinációs problémák léptek fel nála, ennek következtében alsó végtagjait nem tudta használni. Majd egyik napról a másikra kiderült, hogy a látása is romlik, és két hét alatt szinte teljesen megvakult, csak fényt és árnyékot látott. Döbbenten álltunk a történtek előtt. Bevallom, az első években görcsösen abban reménykedtem, hogy ez csak egy átmeneti állapot és minden rendbe jön. De amikor először szembesítettek az orvosok azzal, hogy a gyermekem néhány éven belül akár minden képességét elveszítheti, akkor szembefordultam Istennel. Megrendült minden bizalmam, és számon kértem tőle: miért?! Hatalmába kerített a kétségbeesés. Keserves időszak volt, amíg rá tudtam bízni magunkat a Jóistenre... A kérdés, hogy miért?, megmaradt, de fokozatosan átértékelődött. Lassan észrevettük ebben Isten kegyelmét.

Tizenhárom év elteltével ki merem mondani, hogy Fruzsi a legnagyobb ajándék az életemben. Visszatekintve most már elmondhatom: sok minden neki köszönhető. A tanítást azért kezdtem el, hogy rajta segítsek, közben kiderült, hogy ez az én hivatásom. Azóta kiegyensúlyozott, nyugodt, erős vagyok. A hitem megerősödését is Fruzsinak köszönhetem. Nehezen engedtem el Budapestre, a Vakok Batthyányi László Gyermekotthonába, ahol nap mint nap azt élik meg, hogy nekik Isten szeretetében így van küldetésük a világban. Sokszor Fruzsina a maga derűjével ad nekünk erőt ahhoz, hogy jobban higgyünk. Persze neki is vannak mélypontjai. Sokszor álmodik arról, hogy lát és imádkozik, hogy teljes életet élhessen. De nem a számonkérés szól belőle ilyenkor, hanem a vágy, hogy még többet tudjon adni. Nem fájdalmat vagy keserűséget érzek benne ilyenkor sem, hanem inkább olyan mély hitet, amely sokkal erősebb, mint az enyém.

Az ember többnyire fél a szenvedéstől. Ha nem vele történik, elfordul, szánalmat érez, elhúzódik, mert nem tud mit kezdeni a szenvedővel. Sok családi élet romlik meg ettől, sok emberi kapcsolat megy tönkre...

- A két nagyobb gyermek, Adrienn és Kristóf és az ő baráti körük egészen másként viszonyul azóta a beteg gyerekekhez. Ha meglátnak az utcán egy sérült embert, Fruzsinát látják benne, aki a maga vidámságával, óriási szeretetével sok mindenre megtanította őket a sérültek életéről, gazdag érzelmi világáról... Értelmes, zenét szerez, verseket ír, legutóbb úszóversenyt nyert. Azt hiszem, tizenhárom évesen több sikerélményben van része, mint a hasonló korú gyermekeknek, hiszen mindennek tud örülni. Baráti körünkből néhányan elmaradtak, voltak, akik egy ideig nem mertek látogatni bennünket, féltek szembenézni a mi szenvedésünkkel. A találkozás alkalmával aztán meglepődtek, hogy boldogok vagyunk, nem kell félniük a szenvedésünktől. Nem tudjuk, mit hoz a holnap, örülünk a jelennek, hogy most Fruzsina itt van közöttünk. A későbbi keresztek? Valahogy majd azokat is elhordozzuk...

A közelmúltban egy közösség kért fel tanúságtételre. Erre az előadásra a véletlen folytán Fruzsinát is magammal kellett vinnem. Ott fogalmazódtak meg bennem először a helyére tett gondolatok, szenvedések, úgy éreztem, ki kell mondanom. Fruzsina is ott szembesült először azzal, amin keresztülmentem. Fájdalmak, kételyek, lázongások emléke tört fel belőlem, majd a megnyugvás: Fruzsina ajándékként való elfogadása. Sírtunk mindketten. Kegyelmi ajándék volt ez. Akkor könnyek között jött el ennek a kitárulkozásnak az ideje, ami már nem is az előadásról szólt, hanem egy közösen megvívott harcról.

Kovács Ágnes

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu