Az Olvasó írja

Premontreiek Csornán - kiegészítés

A közösséggel kapcsolatban megjelent íráshoz szeretném a következőket kiegészítésként közölni:

A Csornai Premontrei Prépostság tagjainak összlétszáma tizenhárom. A csornai közösséghez tartozik Táncsics Adorján perjel, aki templomunk plébánosa, és rendszeresen ellátja a kórházi betegeket, valamint Kovács Endre alperjel, könyvtáros és levéltáros, aki a szomszédos Farád község lelkésze is. A Szombathelyen tanító fiatal testvéreink pedig a Szent Norbert-lelkészségünkön lelkipásztori munkát is végeznek.

A magyarországi ciszterciek, hasonlóan a bencésekhez, létrehozták a rend zirci kongregációját, innen a főapáti cím. A premontrei rendben is apátok vannak, de Csornán, Jászón és Nagyváradon az egyesült prépostságok vezetője - hagyományosan - a prépost-prelátus.

Horváth Lóránt Ödön

premontrei apát

csornai prépost-prelátus

Köszönet Tomka Ferenc sorozatáért

Kedves Ferenc Atya! Kérem, engedje meg, hogy ismeretlenül is ilyen egyszerű közvetlenséggel szólítsam! Kalocsai iskolanővér vagyok, nyolcvannégy éves, és így érthető, ha nagyon érdekel folyamatos közlése az Új Emberben. Hiszen ezeket az éveket mind átéltem - szüleimnek, valamint a bajai Érseki Tanítóképző, majd a Szegedi Polgári Iskola és Tanárképző példamutató tanárainak köszönhetően - tudatosan és Istenben bízva. Írásaira egyszerűen csak annyit mondhatok, hogy mind igazak. Környezetemben ma is sok fiatal van, évek óta nevelgetem őket. Mindegyiküknek folyamatosan ajánlgatom az Ön írásait, mint igaz, történelmi leckéket. Isten áldja érte!

Öt percre lakom a pécsi pálos templomtól. A főoltár fölötti dombormű titokzatos, mély értelmű jelentést hordoz. Évek sorának figyelmes szemlélődése volt, hogy lassan megfejtsem titkait. Nem csak Szent Imrének, de magyarságunknak, kereszténységünknek sorsát is sejteti. A pálos fiatalok a jövő reménységei!

Ginder Katalin M. Bonaventúra

Karmel - Kunszentmártonban

1948 elején költöztünk Budapestről Kunszentmártonba. Édesapám orvosi diplomával és belgyógyász gyakorlattal elvállalta a Kunsági Olajsajtoló és Hengermalom vezetését. A község szélén laktunk, a hatalmas gyártelep kerítésein belül halastó, gyümölcsös, veteményeskert várt minket, engem és két öcsémet. Abban az évben lettem kilencéves. A III. osztály első felét Budán, a ciszter gimnázium alsó tagozatán végeztem. Februártól már a kunszentmártoni általános iskola tanulója voltam.

Az olajsajtoló és hengermalom közvetlenül a karmelita rendház mellett volt, szüleimmel oda jártunk vasárnaponként misére. Rövidesen második otthonommá vált a - röviden - Karmelnek nevezett épület. Ministráns lettem, hamar megtanultam a latin szövegeket, megtanultam, mikor kell csöngetni, a misekönyvet az oltár egyik oldaláról a másikra átvinni, mit kell tenni a bort és a vizet tartalmazó kis kancsókkal és az azokat borító kendővel. Pontos beosztásunk volt, ha az iskolai tanítás megengedte, hétköznap is ott voltunk reggel az oltár körül. A hajnali hat órakor kezdődő adventi roráték különös emlékként élnek bennem. Nem volt könnyű olyan korán, a teljes sötétségben felkelni, de a ministrálás élménye ebben a különleges napszakban elűzte az álmosságot. A roráte után lefutottunk a földszinti konyhába, ahol akkor már jó meleg volt, a konyha közepén álló hatalmas tűzhelyben égett a tűz, és a kedves konyhás testvértől egy bögre tejeskávét és egy szelet zsíros kenyeret kaptunk a szolgálatért.

"Idősebb" ministránsként megtanultam a misére készülő pap albájának "ráncba szedését", harangozni a rendház kis harangjával, és életben tartani a parazsat az edény gyors körbeforgatásával, hogy a megfelelő időben az oltár előtt a magasba szállhasson a tömjén füstje. Megtanultuk a clausura jelentését, és öntudatosan léptünk át a másoknak álljt parancsoló határon.

Elbűvölt az atyák zsolozsmája, amely a főoltár mögötti kisebb kápolnából messzire elhallatszott.

Nyaranta a rendház közössége szabadtéri színdarabokat mutatott be. A passiójáték képei közül élesen kirajzolódik a Jézust alakító fiatal férfi hosszú percekig tartó szenvedése és halála a kereszten. A következő nyáron a fatimai jelenést vittük színre, Francesco szerepe jutott rám. A részletekre már alig emlékszem, maga a szereplés és a színdarab komolysága azonban elfelejthetetlen.

Sok év után, valamikor 1993 körül kerültem vissza feleségemmel Kunszentmártonba. Az újból karmelita rendházzá lett épületben ministránskori kedvencünkkel, Juvenál atyával találkoztam: úgy borultunk egymás nyakába, mintha néhány napja láttuk volna utoljára egymást.

Mindez és még sok más emlékfoszlány akkor bújt elő a múlt rétegei mögül, amikor Elmer István sorozatában a magyarországi karmelitákról olvashattam (A várkastély kapuja - Új Ember, 2003. november 30.). Az újságcikkből tudtam meg, hogy odakerülésünkkor, 1948-ban a karmelita rendház alig volt túl az alapításon. Biztos vagyok abban, hogy a rendház légköre, az atyák és testvérek lelkisége, áhítata, pontossága, kötelességtudata, szeretete és kedvessége sok tíz-tizenkét éves fiúnak jelentett lelki ébredést és maradandó, személyiséget formáló útmutatást. Isten áldja meg őket életükben, és hívja magához őket földi életük végén.

Dr. Réthelyi Miklós

egyetemi tanár

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu