Márai Sándorról - tizenöt év után

Manapság ő a magyar próza elismert nagykövete a világban. A gyertyák csonkig égnek című regényének olvasói, legyenek akár katalánok, akár vietnamiak, e gyertyák fényében olvassák saját nyelvükön művét, amely számunkra talán nem a legkedvesebb, ám nem vitás: ezzel lett hódító és hírvivő egy személyben.

Itt és most talán a Szindbád hazamegy a legidőszerűbb, amelyben Krúdy utolsó napját rekonstruálja a beleélés, azonosulás kifejező szavaival. "Az öreg hajós" félálomban elgondolkodik: vannak-e még, akik olvasnak. Idegennek érzi magát az új ideálokat teremtő és kergető világban, ahol már eperpálinkát sem isznak, jó abált szalonnát sem lehet vásárolni, és - ez a legszörnyűbb - az utazó hiába keresi a békebeli, bensőséges érzéseket. Kocsiútja voltaképp vándorút, szeretne rábukkanni valami szépre, igazán emberire, de csak arctalan, rohanó lényekkel találkozik.

Márai egész regényvilága ezekről a vándorló, ideálokra, megbékélésre és szeretetre szomjazó emberekről szól. Azt a világrendet szeretnék visszaálmodni, amelyben becsülete volt a szívós, kitartó munkának, a hagyományoknak és a kölcsönösségnek. De ezt a világot eltüntették az "idegenek", az Idegen emberek című regény hódítói, s erkölcsiségét megszüntette az erőszak, amelynek gyakorlására a sértődöttek "hangja" buzdít rekedt ordításával. Márai érzékelte a veszélyt. Tudta, hogy abban a pillanatban, amikor célponttá válnak a templomok és az iskolák, véget ér az európai kultúra és szellem nagy korszaka. "Bealkonyul", ahogy Spengler írta, akivel egész életében hevesen vitázott, bár azt kellett tapasztalnia, hogy nem hibás ez a helyzetértékelés.

Elmenekült, mert tudta azt is, hogy 1948 után itthon már nem mondhatja el a véleményét. Gyanút keltenek a könyvei, az életformája, és halálos veszélybe sodorja magát azzal, hogy függetlenül gondolkodik. El kellett mennie, hogy öntörvényű magyar író maradhasson, bár pontosan érzékelte, hogy sosem fogják igazán megérteni, ahogy a San Gennaro vére öngyilkosságba menekülő "idegenét" sem érti környezete. Ám neki megmaradtak anyanyelve szavai és mondatai, s az emlékei, amelyekről oly megejtő szépséggel és drámai erővel szólt Halotti beszédében, ebben a gyönyörű és tragikus vallomásban.

De igazi otthonra új környezetében sem talált: szabad lehetett, mégsem volt az. Bekerítették a villogó neonfények, a reklámok, egy olyan világ, amely kivetette volna magából az öreg Szindbádot is, mert nincs szüksége álmodozókra. Márai úgy védekezett, hogy naplókat írt. Megrendítő nyomon követni utolsó éveit , amikor halálos beteg feleségét ápolva felszakadt belőle addig szemérmesen rejtegetett szeretete. Meghalt a felesége, a fia - magára maradt fájdalmas sebeivel. De még írt. Ez volt az egyetlen gyógyszere. Az írás, a vallomás, a gondolkodás, a megfeszített figyelem, hátha meghallja egyszer ő is a "jó hírt", amelyet Harminc ezüstpénz című Júdás-regényének hősei fürkésztek.

Sosem volt kisebbrendűségi érzése. Igazi európai volt, éppoly otthonos Franciaországban, mint Itáliában. Csak azt nem tudta megemészteni, hogy szülővárosa, Kassa elkerült Magyarországtól. Ezért tér vissza hozzá regényeiben. A Zendülőktől regények sora idézi az ifjúságot, azt a titokzatos birodalmat, amelyben annyira otthonos volt.

Apám könyvespolcán ott sorakoztak a drapp kötésű Máraik, a Révai Kiadó gondozásában megjelent műveinek sora. Mindegyikben dedikáció: "Rónay Györgynek szeretettel Márai Sándor". Amikor sorban olvastam őket, mintha ismeretlen világba léptem volna. Kosztolányi Dezső olvastán támadt hasonló érzésem. Úgy gondoltam, valamiképpen számot kellene adnom felszabadító érzésemről, így született az íróról első könyvem. Gépiratát utolsó magyarországi látogatója, Furkó Zoltán kivitte San Diegóba, Márai lakhelyére, amelyről a magyar irodalomtörténész érzékletes beszámolót tett közzé. Aztán visszatért a kézirat, megjegyzés nélkül. De érkezett egy Márai-könyv is. Amikor kinyitottam, elszédültem a gyönyörűségtől: a dedikációja nekem szólt. A lovaggá ütés csodálatos pillanata...

Van egy része naplójának, amelyet újra és újra elolvasok. 1956 végéről való a bejegyzés. Az Európába visszarepülő író abban reménykedett, hogy győz a forradalom, és ő visszatérhet. Csalódnia kellett. Egy firenzei templomba tért be, s döbbenten hallotta a minduntalan felcsendülő "Ungheria!" kiáltást. Az emberek eltakarták szemüket. Az áldozatokra gondoltak, a hősöket gyászolták ott is.

A tizenöt éve halálba menekült Máraitól sok egyéb mellett azt is megtanulhatjuk, hogy nem kell, nem szabad szégyenkeznünk. Emelt fővel léphetünk be Európába, ahová jó hírünket ez a nagy író már előttünk elvitte...

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu