Idő-zarándokok

Gondolatok egy Máriacell-könyv olvasásakor

Zarándokok vagyunk a földön. Az Írás igazát egy karácsony előtt (Esztergomban) bemutatott könyv is erősíti. Címe: Mariazell és Magyarország 650 év vallási kapcsolatai. (Esztergom - Graz 2003). A 2002-ben megtartott jubileumi konferencia magyar és osztrák előadásait foglalták kötetbe nem csupán történelmi, spirituális történeti dokumentumként, hanem fontos tanulságul a szentírási helyhez, amely az ember útját zarándokként értékeli az időben.

Huszonkét szerző (történész, író, néprajzos, kutató) tanulmánygyűjteménye egy európai hírű zarándok-szenthely kapcsán a múltbanézés kultúrtörténeti igényében több helyen szól korunk vallásosságának tüneteiről, a "megragadható" utáni vágyakozás igényéről a modern világban, vagyis arról a benső időről, amelynek tartalmához rendelhető több ezer esztendő is.

Ember az úton - írja előadása címéül Leopold Neuhold vallásszociológus, és kimondja, hogy "a zarándoklatok egy egész embert érintő események, melyek nemcsak a vallást érintik, hanem az emberi lét valláson kívüli szféráit is". Nos, a szűkebb meghatározást kitágító tapasztalati észrevétel az élet egészére vonatkoztatva azt helyezi előtérbe, ami manapság a vallás (mint jelenség) értelmezése: "az élet kitágítása annak legszélsőbb határáig", illetve "a határon túlról érkező kinyilatkoztatás" befogadása. Mondhatjuk: "az önmagunkon felülemelkedés kultúrája". Karl M. Woschitz profeszszor e fogalmi letéteménnyel a legegyszerűbben válaszol korunk emberének dilemmájára: technikai veszélyeztetettségére, amelyről hatvannégy éve H. W. Rüssel már ekként nyilatkozott: "... az ember mint ember még sohasem volt olyan veszélyben, mint napjainkban. Ez a veszély (...) nem annyira egy új elméletből, új filozófiából vagy egy új vallásból fakad, mint inkább a technikából, mely új embertípust alakít ki. Ennek az embernek látszólag semmi köze nincs az évezredek kialakította emberhez. Ez az ember immár merő alkatrésze a tömegek ellátását végző óriási szerkezetnek, mely éppen az ember sajátos világát fenyegeti." A filozófus Karl Jaspers gondolata "magyarázza" az iméntit: "Az, ami évezredekig az ember világa volt, ma látszólag összeroppant. A lét-ellátás nagy gépezeteként megjelenő új világ mindenkit szolgálatába állít... Az ember felolvad abban, ami csak eszköz, csak cél volt és nem értelem. Békességét ebben nem találja meg, szükségét érezné annak, amitől értéket és méltóságot nyer." A keresztény humanizmus cselekvő módjának centrumába így kerül az idő-zarándok alakja, maga a zarándoklat, amelynek okát eltérő módon jelölik meg. A vallás és a vallásosság fejlődése különböző irányait követve Neuhold azt írja, hogy az egyik vonal "a világosan kifejlett egyházi miliőbe való ágyazódástól az individuális helyek irányába tart." Nem tanbéli eltérésről van szól, hanem arról, hogy a keresztény ember - a modernizálás következtében - "megfelelő intézményeket találhatott ahhoz, hogy a különféle területeket hite szerint alakítsa, amely hitet konkrét alakjában készen kapta" az egyháztól. "A vallás egyöntetű tömbje átalakul vallásossággá" (több esetben példás gyakorlattá), az egyének elmélyítik vallási meggyőződésüket is, hogy "különböző ajánlatok közül válogatnak." Egyik ilyen ajánlat a zarándoklat, amely most már "a mindenkori igények szerint alakítható." Bár igaz, hogy a zarándoklatok nem egy teljes életérzés kifejezői, hanem "az élet egyes pontjairól indulnak ki", s az így szerzett lelki élményeket kamatoztatják, mégis általánosíthatunk: a zarándoklat nem más, mint "a keresztény élet metaforája" (Josef Weismayer), vagyis az a gondolat-valóság, amely létünk lényegére vonatkozik, hogy zarándokok vagyunk a földön. A zarándoklatok történetében világosan jelen van Szent Jeromos IV. században elhangzott "tétele" a költő és szent Nolai Paulinushoz: "Nem az a dicséretes, ha valaki volt Jeruzsálemben, hanem ha Jeruzsálemben helyes módon élt." A fokmérőt sem ő, sem később Kempis Tamás (a Krisztus követése szerzője) nem a zarándoklatok számbeli sokasága szerint állapítja meg, hanem az élet zarándokút voltának hirdetésével, amely a mi Rimai Jánosunk (Balassi Bálint barátja) szavaival a napi gyakorlatban igazolódik, legyen bárhol a keresztény ember: "Te csak légy jó, s másokkal tégy sok jót." Vagyis : az értékét elveszejtő világban, amikor az idézett rüsseli vagy jaspersi "jóslat" már régen igazolódott s úgy tűnik, korunk embere "feladja létét, melyben önmagára eszmél", egy új esztendő nyitányába csendüljön bele a valóban keresztény humanizmus üzenete, amely nem fogadja el a sorsszerűség egyre szűkebbre szabott voltát a szellem rendjében s azt sem, hogy az ember megjelenése a földön ne lett volna több pusztán jelentéktelen epizódnál.

Az idő-zarándok hívő nem csupán a megtestesülés, a megváltás titkát, a kegyelem erejét dicsőítheti, hanem emberi természetünk méltóságát és szépségét is, "teljességgel igenelheti az embert, az emberi és a természeti rendet", hiszen valamennyien - "a kegyelem birodalmában" - részesek vagyunk az istenségben, s nem csupán Isten gyermekei, mint Rüssel megjegyzi: "Isten utóképei." Szellemünkben, testünkben és lelkünkben az idők végén fölmagasztosulunk. Megéri hát a nagy kaland, hiszen egy antihumanisztikus világszemléletben tudnunk kell: "Isten testet-öltése nem pusztán önkényes tett, Istennek emberré kellett lennie, hogy az ember Istenné lehessen" (Canterbury Szent Anzelm), s hogy életutunknak van célja, (ezáltal metaforája az életnek a zarándoklat), van megérkezése, de a mindennapoknál a visszatérés sem hiányozhat: minden jótett, szándék, szeretetben gyakorolt munka, áldozat a vallásosság magasabb dimenziójának tudatában azt igazolja, amit Loyolai Szent Ignác programul hagyott: "Minden dologban megtalálni Istent."

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu