Isten átölel minket a valóság által

A napokban, könyveimet rendezgetve, Mieczyslaw Koscielnak festménye akadt a kezembe. A kép Maximilian Kolbétábrázolja halála előtti perceiben: üres, dohos, piszkos falak, csontig sajgó sebektől borított test - az atya a földön ülve hátát a falnak támasztja, feje kissé oldalra billen, de nyugodtan várja, hogy a doktor beadja a halált hozó fenolinjekciót.

Döbbenten nézem a képet: íme, az Ember - gondolom magamban, és Krisztus jut eszembe, aki megalázva, megkínozva állt Pilátus előtt.

Az ember - ismétlem, miközben értetlenül rázom a fejem. Nem értem a titkot, az önkéntesen vállalt halál titkát, nem tudok behatolni a szeretet, a kereszt misztikájába.

Nézem a képet, a sovány, mezítelen testet, a vigyorgó katonákat: sátáni a jelenet, és mégis, valami titkon sugárzik, ami a szívemig hatol, mintha súgni akarna valamit, valami nagyon fontosat: ez az ember megértette az élet titkát.

Lehetek önző és bűnös, rest a jóra... mindez a semmibe hullik, ha a végső pillanatban szóhoz jut bennem az emberség. Ezért az egyetlen pillanatért élek, a pillanatért, amelyben kitárom a kezeimet, mint Krisztus a kereszten.

De nehéz hinni, nehéz jónak lenni, és nehéz szeretni.

Sokan tudják, hogy az osztriga nagyon szerencsés. Amikor egy homokszem vagy kőszilánk megsérti, nem sírja el magát, nem esik kétségbe. Napok telnek, napok múlnak, és a fájdalma gyöngyszemmé változik - a természet remekműve lesz belőle.

Talán ezért kérdezi Dosztojevszkij: "Nem tudjátok-e, hogy a szenvedés óráiban a Paradicsom kapuja előtt állunk?" Azt gondolom, hogy nem tudjuk, mert ha tudnánk, másképpen gondolkodnánk, és másképpen cselekednénk, legyőznénk a bennünk lakó félelmet és irtózatot Arthur Millerhez hasonlóan, aki egyik művében a következőket írta: Azt álmodtam, hogy az életem egy gyermek volt, az én gyermekem. De mongoloid volt, és én elfutottam. Ő viszont újra meg újra az ölembe mászott. Rángatta a ruhámat. Végül arra gondoltam: ha meg bírom csókolni, talán el tudok aludni. És fejemet odahajtottam a torz arc fölé - iszonyatos volt, de megcsókoltam.

Így kellene átölelnünk az élő valóságot, gyöngyszemmé változtatva a szívünkön esett karcolásokat, a csontig hatoló sebeket, és valóban hinni, hogy a keresztre feszített Krisztus szeretetből tárta szét karját hóhérai előtt.

Mert Krisztus egész lénye áldozati lény. Azzal mutatta meg előttünk a szeretet mindenhatóságát - írja Farancois Varillon -, hogy elfogadta értünk a halált. Elment a szeretet végső határáig, vagyis meghalt értünk, azokért, akiket szeret. Azt mutatta meg, hogy az ember nem önmagáért él. Mert az élet nem hiteles - folytatja Varillon -, ha nem feláldozott élet, vagyis nem azzal jár, hogy átmegyünk Istenbe, mert az emberi lét végső értelme a megistenülés, azaz úgy szeretni, ahogyan Isten szeret - elmenni a szeretet végső határáig, Krisztushoz hasonlóan mindent odaadni.

Ezért a pillanatért élünk, amelyet sok másik pillanat előz meg, mint valami előkészületi idő, ami finomítja a lelket, a bennünk levő készséget.

Ha vágyom az igazra, a jóra és a szépre, ha megértem, hogy a kereszt az élet (és nem fordítva), akkor megértem a szeretet misztériumát is, a szeretetét, amely örökké él.

Tóth Helga

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu