A hét szentjei

Remete Szent Pál és Remete Szent Antal

Az az óriási a remeteségben, hogy elszánták magukat a kereszténység kispolgári felfogásának áttörésére, számos biztosíték elhagyására és arra, hogy belépjenek az ismeretlenbe, amire a Biblia mindig újra felszólítja az embert.

Molnár C-Pál: Remete Szent Pál

A remeték tudták, hogy a kereszténység szereteten, nem pedig félelmen alapszik. Rendkívüli életmódjuk fő indítéka az isteni szépség szeretete volt. A szeretet táplálja, behálózza, öltözteti őket. Szárnyakat ad nekik és megtanítja őket repülni, képessé teszi őket arra, hogy még az égnél is följebb hatoljanak, lehetővé teszi számukra, hogy lássák is, amit szeretnek, ahogy csak képesek, és a látás révén vággyal tölti el őket, megadja nekik a szeretet gyönyörűségét, és még hatalmasabbá teszi a lángolást. Mint hódító ittasság, úgy kerítette hatalmába a világról lemondó vezeklőket az isteni szeretet ereje, ugyanakkor érezték annak szúró töviseit is.

A remeték idejét az töltötte ki, hogy Istenhez kiáltottak, ami a Mindenhatóval való, állandó érintkezéssé nőtte ki magát. Egyáltalán nem használtak sok beszédet ehhez, csak a kezüket tárták ki, és úgy mondták: "Uram, könyörülj rajtam, mert akarod és tudod".

Antal (a remeték atyja), javait szétosztotta a szegények között, magányba vonult, és ott bűnbánó életet élt. Eltűnése a pusztában kortársai számára annyira felfoghatatlan viselkedés volt, hogy gondolataikat mértéken felül foglalkoztatta. Sok kíváncsi akarta látni a remetét a cellájában, ami őt természetesen zavarta. De voltak tárgyi okok is, amik miatt az emberek fölkeresték. Megérezték az isteni valóságot, ami a remetét körülvette, és amit hiába kerestek az élet üzelmeibe belebonyolódott embereknél. Antal először visszavonult a látogatók elől, állandó kapcsolata Istennel azonban rávezette arra, hogy mint megvilágosodott lelkivezető rendelkezésükre álljon. Szokásává lett, hogy önmagát másoknak ajándékozza, és hamarosan végtelen bizalommal fordultak hozzá, mint szelíd és mégis komoly egyéniséghez.

Pál tizenöt esztendős volt, mikor sógora, hogy jószágát, amelyet atyja hagyott rá megszerezze, el akarta őt árulni a kegyetlen üldözőknek, akik Decius és Valerianus császárt szolgálva minden igyekezetükkel keresték a keresztényeket, hogy igen kegyetlen gyötrelmekkel mind testi, mind lelki életüktől megfoszszák őket, megtagadtatva velük az igaz hitet. Ezért Pál elhatározta, hogy mindenét elhagyja, s a pusztába megy a vadak közé lakni, gondolva, hogy azok kegyesebbek lesznek hozzá, mint az emberek.

A pusztába érkezve egy barlangot talált, mellette egy forrást és egy pálmafát. Úgy megtetszett neki a hely, hogy elhatározta, ott éli le életét. Pál kilencvennyolc esztendeig élt itt elmélkedésben és önmegtagadásban.

Az egyetlen magyar eredetű szerzetesrend, a Boldog Özséb által alapított pálos rend tőle nyerte nevét, őt tekintve szellemi atyjának.

(Részletek Walter Nigg: A szerzetesek titkai című könyvéből, és Szent Jeromos elbeszéléséből)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu