Öt noteszlap

(Kisgyerek-ősnyelv?) - Ádám édesapját jó ideig Finnországhoz köti a munkája. A három és fél éves kisfiú, édesanyjával együtt, nyáron elutazott hozzá látogatóba, s néhány nagyszerű hetet töltöttek el hármasban. Ádám eleinte csodálkozva figyelte, hogyan beszélnek a hasonszőrű finn gyerekek, ám hamarosan mintha már szót értett volna velük. Ezt a szóértést persze nem szabad szó szerint értenünk. Vagy talán mégis?!

Ádám mamája hallgatni kezdte fiacskája és a finn legénykék társalgását. Semmit sem értett belőle, ám tapasztalta, hogy ők remekül megértik egymást. Lehetséges - gondolta -, hogy van valami közös kisgyerek-ősnyelv. Ámbár amit hallott, az inkább hangzott halandzsának, mint nyelvnek.

Ádám később összekerült Finnországban tartózkodó olasz gyerekekkel is, velük úgyszintén hamar megtalálta a "közös nyelvet". Érdekes viszont - meséli az anyuka -, ez merőben másfajta halandzsa volt! Ő legalábbis így hallotta. Érdekes ez, és rejtélyes. Azt hiszem, az a baj, hogy a mai (és mindenkori) három és fél évesek elfelejtik az ő különös beszélgetéseiket, mire nagyobbak lesznek. Nem fognak emlékezni sem közös "szavakra", még kevésbé a "nyelvtanra". Mi, jámbor felnőttek, talán sosem fogjuk megtudni, volt-e, van-e ilyen vagy olyan kisgyerek-ősnyelv.

(Ami nem bűn) - Néhány évvel ezelőtt a ház alagsorában kibéreltünk egy helyiséget, mert idefönt már nem fértünk el a sok könyvtől, folyóirattól, régi kéziratoktól, fényképektől, stb. Ábécérend és meglehetős rend van az alagsorban. Ha keresek valamit, mindig megtalálom. Na, nem mindig...

Nemrég egy éjszaka leverték az ajtó zárját, magyarán betörtek. Körülpillantottam, mit vittek el a tolvajok? Semmit. Még csak kutatni sem kezdtek a könyvek, folyóiratok között. Minden érintetlenül a helyén maradt. Némi lelkifurdalással gondoltam a tettesekre: ők nyilván értéket szerettek volna találni - és eltulajdonítani. Na de könyvet?! Ugyan kérem! Betűtisztelő polgárok lehettek. Talán hallották valamikor, hogy kenyeret és könyvet lopni nem bűn. De ha nem az, miért követnék el?!

(A harmadik lista) - Öreg barátom, közel a nyolcvanhoz, mindig meglep valamivel. A minap például meggyőzően kifejtette: mindanynyiunk életében sok volt a baj, bánat, keserűség, s a minket ért számtalan rosszról nyugodtan listát készíthetnénk. Ám ugyanígy listát írhatna a már nem fiatalok több korosztálya arról is, mennyi öröm, kedvesség, szépség, egyáltalán rengeteg jó jutott osztályrészünkül! Kinél erre, kinél arra billen a mérleg.

Igen ám, de ő most kitalált egy harmadik listát: arról, hogy mennyi rossz nem történt meg velünk! Sorolni is kezdte a magáét. Tessék, itt van néhány tétele: kiskorában nem érte utol a gyermekparalízis; soha nem vesztette el az eszméletét; nem volt tüdőgyulladása; nem vált belőle nikotinista, alkoholista, kábítószeres; nem kellett évekig katonáskodnia; soha nem emelt fegyvert senkire; nem cipelték "malenykij robot"-ra az északi sarkkörön túlra; nem ült az ÁVO börtönpincéiben; nem fosztották ki zsebtolvajok; nem vágták föl a hasát; nem került viharba vitorláson a Balaton közepén; nem volt szívinfarktusa...

Folytatta. De már nem rá figyeltem, a magam harmadik listáját kezdtem írni.

(Hogyan lesz a vers?) - Kisebbik unokám kezdő kamaszként egyszer ezt kérdezte: "Mondd, hogyan lesz a vers?" Olyasmit válaszoltam, hogy bizonyára sokféleképpen. Például így:

Szegeden, a huszadik század elején egy húsz-egynéhány esztendős, sötétbarna arcú fiatalember leír egy mondatot: "A szűk Könyök-uccán hazamegyek." Alája egy másikat: "most hajnali három óra", pontot tesz utána. Majd a két mondat alá leírja a harmadikat: "Istenem, vezess a jóra!" És ez a négy szó (!), ez a merőben más fényű mondat, felkiáltójellel a végén - ez a harmadik sor visszafelé (is) kezd hatni: a prózainak érzett két előző közlést átsugarazza, magához öleli a szürkének vélt kijelentő mondatokat. És íme, itt van huszadik századi költészetünk egyik szép versének első szakasza. "Olvasd el az egészet - mondtam unokámnak -, a költő neve Somlyó Zoltán..."

(Levélzáradék) - Színésszé a Vígszínházban nőtt fel; az emberellenes törvények miatt évekig nem léphetett színpadra; később a Belvárosi Színház tagja lett, majd hoszszú időn át a Nemzetié; végül a Vígszínházat igazgatta - Somló Istvánról van szó. Hallatlanul művelt színész volt, ráadásul nagyszerűen írt. A Film Színház Muzsikában szívesen olvastuk Négyszemközt a jegyzeteimmel című sorozatát.

Több hozzám írt levelét őrzöm, mindig választékosan és mindig másként fejezte be őket; például így: "Egyenletes szeretettel és ragaszkodással ölellek."

Amikor először olvastam, ez az egyenletes szeretettel fogott meg; ma is. Eszembe jut: Somló István egy karácsony este a rádió mikrofonja előtt a korintusiaknak írt első Szent Pál-levélből olvasott föl részleteket. Visszafülelek az időben, hallom a hangját: "Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom... S a szeretet nem szűnik meg soha."

Úgy érzem, hogy a jeles színművész nemcsak fölolvasta Szent Pált. Olvasta is...

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu