A várkastély kapuja

A szerzetes barna öltözéket visel, kapucnival, körgallérral, derekán övvel. Azt gondolhatnánk, ferences barátot látunk, s mint Kovács Csaba Albert atya mondja, az utcán gyakorta valóban összetévesztik őket. Sarutlannak mondják magukat, amikor pedig éppen ők hordtak-hordanak saruszerű lábbelit. Ezekkel a "félreértésekkel" kezdjük a beszélgetést Albert atyával, a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány vezetőjével.

A rendi fiatalok Attyapusztán...

Alig van túl a krisztusi koron, személyiségéből mégis önmagáért elégséges bölcsesség, kiegyensúlyozottság árad. Mintha máris a "belső várkastélyban" lennénk, amint a rendalapító szent, Avilai Teréz fő művének címe mondja. Szent Teréz - saját tanúsága szerint - imádkozva jutott el oda, hogy a várkastélynak nevezett saját belső világa feltáruljon előtte, nem sejtett tudás és szeretet birtokába juttatva őt. Ahogyan írja: A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, s ez az imádság.

... és ifjúsági találkozó a remeteházban

- Valóban gyakorta összetévesztenek bennünket a ferencesekkel - mondja Albert atya -, de ha jobban megnézzük, a ferencesek nem hordanak skapulárét, s bőrszíj helyett kordát viselnek a derekukon. Ruházatunk - s ennyiben megegyezik - a tizenharmadik századi szegény emberek öltözéke. 1251-ben, amikor rendünk tagjának, Stock Szent Simonnak megjelent a Szűzanya, kaptuk a skapulárét, a Szűzanya ruháját, s ettől kezdve viseljük.

Luis Arrostegui, az újonnan megválasztott generális

Ami pediga sarutlan elnevezést illeti: Szent Terézia szimbolikus jelentőséget tulajdonított a sarutlan elnevezésnek. Amikor ugyanis a Megtestesülés kolostorból elköltözött a Szent József kolostorba, levetette az akkoriban használatos, csizmaszerű lábbelit, amit sarunak neveztek, s fölvette az alpargatát, a szandált. Ez a cselekedet lett a kármelita reform jelképe. A sarusok megmaradtak addig kialakult karizmájuknál. A magyar nyelvben azonban a sarus és a sarutlan kifejezés jelentése megfordult, s a névből úgy tűnik, mintha éppen mi nem hordanánk a magyar nyelv szerint sarut vagy ehhez hasonló lábbelit.

Kovács Csaba Albert kármelita

Bibliaolvasó embernek ismerősen hangzik a Kármel elnevezés. A rend valóban innen nyerte a nevét, s nemcsak a nevét, hiszen a tizenkettedik században közösségi remeteéletként itt született. Termékeny föld, ezt jelenti a Kármel, s a Királyok könyvében arról olvashatunk, hogy Illés próféta az évezredek során kedvelt, különféle isteneknek szentelt kultuszhelyen helyreállította az egyetlen igaz Isten kultuszát. Illés egyik szolgája kicsiny felhőt vett észre a hegy fölött. Az egyházatyáknál ez úgy hagyományozódott át, hogy a felhő a Szűzanya, a belőle hulló sűrű eső pedig maga a világ Megváltója.

Tengerbe nyúló, mediterrán növényzet borította a Szentírás szerint Kármel hegyét, amelynek egyik völgyében, az ott található odúkba és barlangokba latin szertartású remeték, a keresztes háborúk véres harcaiból kiábrándult egykori katonák telepedtek le. Ezek a remeték voltak a mai kármeliták elődei. Első kolostorukat a prófétára emlékeztető Illés kútja nevű forrás mellett építették föl.

Regulájukat jeruzsálemi Szent Alberttől, az Akkonban székelő jeruzsálemi pátriárkától kapták a tizenkettedik század vége felé. A szerzetesrendek - különösen az ősiek - általában a négy, úgynevezett alapregula egyikét követik: időrendben Nagy Szent Vazul, Szent Ágoston, Szent Benedek vagy Szent Ferenc normáit. A kármeliták megőrizték a Jeruzsálemi Szent Alberttól kapott rövid - mindössze ötoldalas - regulát akkor is, amikor az arabok támadása miatt el kellett hagyniuk Kármel hegyét, s akiket a szaracénok nem mészároltak le, Európába menekültek. Itt azonban - Szicíliában, Dél-Franciaországban és Angliában telepedtek meg - gyanakodva tekintettek rájuk, nemigen akarták befogadni őket sem a püspökök, sem az egyházmegyei papság. Ruházatuk különbözött az európai szerzetesi viselettől, különösen az Illés próféta emlékét őrző, kecskebőrből készült bőrköpenyük keltett megütközést. A kármeliták rendi ruházatához fehér pallium és kapucínum tartozik, amelyeket nagy ünnepeken viselnek. Ennek őse a bőrpalást, fehér-fekete foltokkal, amely később hét fekete csíkra egyszerűsödött. Európában ezzel feltűnést keltettek, csúfolták is őket: zebra, csíkos, stb. Nem sokkal később egyik káptalanuk szüntette meg a csíkok használatát.

Más oka is volt a kármeliták nehézkes európai megtelepedésének. Ekkoriban ugyanis - 1215-ben - a negyedik lateráni zsinat arról rendelkezett, hogy az immár szép számmal született szerzetesrendek mellett ne jöjjenek létre újabbak. A ferenceseket - mint Albert atya mondja, aki szerzetesi útja kezdetén noviciátusi évet töltött Szent Ferenc közösségében - még elfogadták, de Szent Domonkos már lekésett, ezért kellett később átvennie Szent Ágoston reguláját.

A kármeliták arra hivatkoztak, hogy nem új rend az övék, jeruzsálemi Szent Albert már korábban jóváhagyta. A nyugati egyház végül elfogadta a remete-szerzetesi közösséget, s a koldulórendek közé sorolta.

A tizenhatodik században reformálta meg - az ősi hagyományokhoz való visszatérés igényével - Avilai Szent Teréz a rendet, mint ahogyan a reformálási törekvések a legtöbb szerzetesi közösség életében megfigyelhetőek.

- Karizmánkban - magyarázza a provinciális - hangsúlyos szerepet kap Szent Teréz tapasztalata, az ő Isten-élménye. Ezért is szoktak bennünket Terézi-Kármelnek nevezni.

Regulájukban - kezdetben remeteközösség lévén - hangsúlyos a magány, az elmélyülés, az imádság, de ugyanakkor a közösségi jelleg is fölismerhető: együttesen vettek részt a szentmisén, a liturgián, s már a Kármel-hegyen perjel vezette a közösséget.

A szemlélődő élet mellett a cselekvő istennek-adás is jelen volt Kármel-hegyen, mert kimutatható, hogy a kolostor egy zarándokút mentén helyezkedett el.

A regula úgy fogalmaz: nemcsak elvonult helyeken telepedhetnek le, hanem ahol helyet kapnak, ahol alkalmasnak ítélik a rendi életet. Lassan így alakult át a rend életformája, de a legfontosabb, az Istennel való kapcsolat mindvégig megmaradt.

A szemlélődő imádság - reggel és este egy-egy óra - ma is a kármelita szerzetesek napjainak központi részét alkotja. A tizenkilencedik század végének nagy pápája, XIII. Leó mondotta: imádság nélkül a Kármel mit sem ér.

- Ez éltet bennünket. Lehet, hogy a globalizáció következtében az utolsó remeteségünk is megszűnik, de amit Szent Teréz hirdet, amit a kármeliták imával igyekeznek megvalósítani a benső várkastélyba vezető úton, ezt a város közepén, a legnagyobb sürgés-forgás közepette is meg lehet élni. S ezt a lelkületet kell közvetítenie a Kármelnek.

A kármelitáknak világszerte iskoláik, kórházaik vannak, plébániákat vezetnek, misszióba mennek.

- Mivel foglalkoznak a magyarországi kármeliták?

- 1950-ben hat rendházunk volt, amelyekben mintegy százan éltek. 1989 után valamennyi kolostort visszakaptuk, de ma csupán huszonhatan vagyunk, részben idős atyák, részben növendékek. Ezért a miskolci házat időlegesen átadták a görög katolikusoknak. A budapesti rendházban található a tartományfőnökség, itt élnek a növendékek, a kispapok, akik a Sapientia Szerzetesi Főiskolán tanulnak. A tizenharmadik kerületi Huba utcában a karcsú tornyával magasba törő neogótikus templom igazgatóságát is ellátják, emellett hitoktatással foglalkoznak, a harmadrendiek életét segítik, ministráns fiatalokat gyűjtenek maguk köré.

Győrben, a püspökvár lábánál lévő rendházban temették el ideiglenesen Apor Vilmos püspököt 1945-ben, akit a polgári menekült lakosság védelme miatt lőttek agyon az orosz katonák. Takács Nándor Jusztin, nyugalmazott székesfehérvári püspök jól emlékezik erre, hiszen akkoriban ott töltötte kármelita növendékéveit, s majd később, már titokban tett szerzetesi fogadalmat.

A kolostor ma zarándokházként üzemel, s lelkigyakorlatokra is fogadnak csoportokat.

- A Kisalföld lelki centrumának szánjuk győri templomunkat, mindenkor gyónási lehetőséggel, szentmisékkel, ahol folyamatos az imádság.

Keszthelyi plébániájukhoz oldallagos ellátás is tartozik. Kunszentmárton, amely a második világháború éveiben készült el, akkor is lelkigyakorlatos céllal, ma ismét nyitva áll a betérők előtt. Attyapusztán volt a rend remetesége, ahol jelenleg harmadrendi nővérek laknak. Nyáron táborokat, lelkigyakorlatokat, ikontábort, ifjúsági találkozót rendeznek az erdő közepén.

Vajon a szétszóratás idején hogyan alakult a közösség élete? Az atyák többsége - Albert atyának ez már a rendi emlékezet része - világi munkahelyeken folytatta életét. Néhányuknak azonban sikerült egyházmegyei szolgálatba lépnie, igaz, állami nyomásra később közülük is elbocsátottak néhányat. Az akkori rendi fiatalság pedig szinte teljesen elveszett. Szabó Pál atya, aki negyven évig volt tartományfőnök, járta körbe időről időre a rendtagokat, s tartotta bennük a lelket.

Attyapusztán végig élhettek szerzetesek. Az eldugott helyen lévő templom és épület elkerülte a hatóságok figyelmét, s mivel az egyházmegye plébániának nevezte ki, nem is államosították.

Albert atya katolikus családban született Győrben. A rokonságban többen voltak papok, szerzetesnővérek, de fiatal korában - mint mondja - nem gondolt sem a papságra, sem a szerzetességre.

- A győri bencéseknél érettségiztem - s elneveti magát - egyet tudtam: bencés nem akarok lenni. Időközben ugyanis alakult a hivatásom (ma már tudom, bencés is lehetnék), előbb egyházmegyés pap, később szerzetes akartam lenni. Írtam a ferenceseknek, írtam a piaristáknak... Barsi Balázs atya válaszolt, s szívvel-lélekkel ferences akartam lenni 1986-ban. Három évvel később, ferences növendékként érlelődött meg bennem a kármelita hivatás, elsősorban egykori győri hittanárom, Hirsch Sándor Albert atya hatására, aki ugyan soha nem beszélt a Kármelről, de - ismertem föl - sugározta magából a kármelita lelkiséget.

Idén ünnepelte a magyar rendtartomány megalakulása századik évfordulóját. A rend nagyjai - Szent Teréz, Keresztes Szent János - mellett szóba kerül Marton Marcell atya, akinek boldoggá avatása folyamatban van.

- Marcell atya írt egy cikket valamikor az első világháború utáni időkben, melynek címe: Magyar haláltánc. A haláltáncban sajátos magyar vonást fedez föl, s úgy gondolja, hogy ez a tapasztalat jelen volt a magyar történelem és irodalom minden fontos eseményében vagy személyében. Úgy látom, Marcell atya későbbi élete többek között erre a kihívásra is válasz akar lenni. Vagyis az ő élete többek között arra a kérdésre adott választ, hogy a szenvedés és a kereszt miért tölt be oly fontos szerepet a magyarság életében, és hogy miként lehet ezt igazi Krisztus-követő kereszthordozóként megélni.

Harmadrendiek is tartoznak a közösséghez, akiket világban élő kármelitáknak is neveznek. Magyarországon tizenkét csoportjuk működik, s hozzájuk tartoznak az erdélyi közösségek is. Ők is megszenvedték a szétszóratást. Újjáéledésük - így vélik a szerzetesek - talán még nehezebben megy, amit jelez, hogy alig találni köztük fiatalt. A mai ifjúságot - a korszellem következtében - kevésbé érinti meg, hogy világban élő kármeliták legyenek. Ódzkodnak fogadalommal elkötelezni magukat.

A világiak kármelita lelkiség szerint élnek a világi körülmények között. Ennek lényege nagyon "egyszerű": Istennel való mély, benső, elköteleződő kapcsolat. A két kisgyermekkel özvegyen maradt Julianna erről így beszél: "Megtanultam a nehézségeimet az Úr elé vinni az imában, azok meg is oldódtak, vagy legalábbis többé már nem tudtak olyan mélyen hatni rám, hogy azokból ne lássak kiutat."

Hét fiatal, fölszentelt, örökfogadalmas atyán nyugszik ma a rendtartomány. Két kispapjuk van, egyikük Rómában tanul, egy fiatal atya szintén Rómában képezi tovább magát, novíciusuk a Kármel lelkiségével ismerkedik, s akadnak érdeklődők is.

A Huba utcából a Lehel tér felé haladva ezek a szavak visszhangoznak bennem:

"Aki igazán szeret, az mindenütt szeret. S mindig Kedvesére gondol. Szomorú lenne, ha csak a félreeső zugokban volna lehetséges a benső ima."

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu