Segédmunkásnak jöttünk...

Hétszáz gyermeket bérmáltak a floresi Teréz anya-templomban

(Munkatársunk indonéziai tudósítása)

"A magyarok a legjobb misszionáriusaink" - mondta Eduardus Sansung püspök az Új Ember munkatársának két, főpásztori szempontból nehéz nap után az indonéziai Flores szigetének egyik szegény plébániáján, Datakban. Az ötezer lelket számláló egyházközség hívei nagy területen elszórtan, kis bambuszvázas, gyékényfalú viskókban élnek, mostoha körülmények között. Kilenc missziós állomásból áll a plébánia, amelyek többségébe csak gyalogosan lehet eljutni. Már szinte mindnek van saját iskolája és temploma, többsége az utóbbi néhány évben született. A település népességének korösszetétele épp fordítottja a Magyarországon megszokottnak. Rengeteg a gyerek és kevés az idős ember. Október 21-22-én a püspök a környék papjai segítségével hétszáz gyermeket bérmált, két új templomot szentelt, és a harmadikban ünnepi hálaadó szentmise keretében "legalizálták" a templom titulusát. Az egyházközség plébánosa Mészáros Ferenc verbita, aki negyvenegy éve szolgál Indonéziának ezen a szigetén.

Flores jelentése igen találó: virágsziget. A trópusi közegben ugyanis gyönyörű, buja a növényzet, csodálatosak a virágok. S a kereszténység is felvirágzott az utóbbi fél évszázadban, a misszionáriusok emberfeletti munkájának eredményeképpen.

A Tolna megyei születésű Mészáros Ferenc atya Datak első plébánosa. Korábban is a környéken működött, és számos iskolát és templomot épített. E két egymást erősítő intézmény ugyanis a nép felemelkedésének záloga. Az elmúlt négy évtized alatt ez a harmadik plébániája. Mindig olyan helyre kéri magát, ahol gyalogosan vagy lóval lehet csak közlekedni. Miért? Mert a hatvanas évek elején, mikor még Ausztriában készült a floresi munkára, kérte elöljáróját, hogy megtanulhasson autót vezetni. A provinciális azt válaszolta, hogy erre nem lesz szüksége. Elég, ha lovagolni tud... Makacs ember lévén ma is ehhez tartja magát. Korábbi állomáshelyein volt is lova, de ma már, túl a hetvenedik életévén, inkább gyalogosan rója a kilométereket nap mint nap, hegyen, völgyön, folyón át.

Három évvel ezelőtt, mikor megalakult a dataki plébánia, és elhatározták, hogy a központi településen új, tágas templomot építenek, a plébános kérésére Kalkuttai Teréz anyát választották védőszentnek. Ez a lépés nem volt egészen szabályos, mert még le sem zárult a boldoggáavatási per, de a püspök engedett az érveknek: "Teréz anya Ázsia és az egész világ szemében szent. Ő mindenki szívéhez tud szólni. Nem játszott az Úr Jézus meghívásával. Mindenkit megbecsült, tisztelt, mindenét feláldozta. Nem vitatkozott, nem válogatott. Teréz anya a szegények szentje, mégpedig elsősorban nem az anyagi értelemben vett, hanem a lélekben szegényeké, az egyszerű, a hithez őszintén ragaszkodó embereké. Amilyen az itteni nép" - mondotta Mészáros Ferenc.

A püspök beleegyezett, a templom hamar felépült, és most, három nappal a római boldoggáavatási szertartást követően hálaadó szentmise keretében "legalizálták" a védőszent-választást. A püspök a homíliában Teréz anya példájának időszerűségéről beszélt. Előző nap Ázsia nagy misszionárius úttörője, Xavéri Szent Ferenc és a Megváltó útjának egyengetője, Keresztelő János is "kapott" egy-egy szép templomot. Mindegyik egyszerű, tiszta formájú, tágas Isten háza, amelyek európai jótevők és a hívek áldozatkészsége révén születhettek meg. A Teréz-templom költségeihez magyar segítséget is kapott, a verbiták miszsziós imaköreinek tagjaitól, és jelentős adománnyal járult hozzá Szappanos Béla, a székesfehérvári papi otthon azóta elhunyt igazgatója is.

Az itteni nép európai szemmel igen nagy szegénységben él. Vezetékes víz, villany, telefon errefelé még csak távoli vágy, így természetesen a tévét és a mobiltelefont sem ismerik. A központi településre egy félcolos vezetéken jön be a víz, amelyet megpróbálnak igazságosan elosztani, a többi településen még ez sincs. A folyóhoz járnak le mosni, tisztálkodni, és nagy kannákban onnan cipelik fel a vizet a házakhoz, amelyet aztán forralva fogyasztanak. Közvilágítás sincs, így a települések este hat órakor már sötétbe borulnak. Csak az iskolák, az internátus és a plébánia kap generátorral ízelítőt a villamosság előnyeiből, naponta néhány órára. Így a tyúkokkal fekszenek és kakasszóra ébrednek, amely errefelé harsányabb, mint amit odahaza megszoktunk. Ők e nép vekkerei.

Flores szigete minden elmaradottsága ellenére egyáltalán nem boldogtalan, nem szomorú hely. Ellenkezőleg. Ennyit és ilyen szépen mosolyogni, az élet kis dolgainak is ennyire örülni kevés helyen tudnak a világon, s e téren messze túlszárnyalják a "fejlett" világot. Európában tanulhatnánk tőlük derűt, bizalmat és találékonyságot. Mert bizony találékony ez a nép, gyönyörűen dolgozza fel a természet adta anyagokat, a bambuszt, a különböző pálmákat, és más egzotikus növényeket.

Mészáros atya, a szó szoros értelmében missziósnak "született". Édesapja is missziós szeretett volna lenni, de vágya nem teljesülhetett. Elsőszülött fiát ezért maga után nem Istvánra kereszteltette, ahogy természetes lett volna, hanem Ferencre. Mégpedig a nagy jezsuita misszionárius Xavérira, aki Ázsiába vitte el Szent Tamás apostol után másfél ezer évvel az Evangéliumot. Szerette volna, ha fia e nagyszerű hivatást választaná. Így történt. Megérte még fia pappá szentelését, de a szertartáson - amely 1961-ben Ausztriában történt -, nem lehetett jelen, és a postán címére feladott fényképeket már nem kaphatta meg. De boldog emberként adta vissza lelkét a Teremtőnek.

Flores szigete ma az egyetemes egyház számára olyasmi, mint a XX. század első felében az ír vagy a holland egyház volt: ontja a hivatásokat a misszió számára. A különbség az, hogy a két ország sok évszázados keresztény múlttal rendelkezett, mikor e virágkorát elérte. Floresen azonban - bár a keleti partokon a portugálokkal már a XVI. században megjelent a kereszténység a szigeten -, alig egy évszázada kezdődött a rendszeres hitterjesztő munka, és az egész szigetre kiterjedően csak a negyvenes években indult az intenzív missziós tevékenység. Először a jezsuiták, az első világháború után pedig a verbiták, vagyis az Isteni Ige Társasága irányításával. Öt magyar szerzetes vette ki részét ebben a szép munkában: Krizsik Mihály, aki a sziget nyugati felében tevékenykedett évtizedeken át, 1990-ben bekövetkezett haláláig. Balin találkoztam egykori püspökével. Ő hozta szóba nevét, mikor megtudta, hogy magyar vagyok: "Nagyszerű ember volt - mondta. - Egyházmegyém gazdasági helynökeként kiválóan értett a pénz ťcsinálásáhozŤ, Mert a pénz elköltése nem művészet. Beosztása, gyarapítása, jó és takarékos felhasználása viszont ritka emberi tehetséget követel. A magyar verbita, aki Kelet-Floresen sok templomot épített, szülőföldjétől húszezer kilométerre, Floresen nyugszik."

Krump Tamás Mészáros Ferenccel egy időben érkezett a szigetre, s most is szomszéd plébánosok. Ő is szép eredménnyel dolgozik. Hogy csak egy adatot említsek, idén öt plébániájához tartozó újmisése volt az egyházmegyének. Anynyi, mint Magyarországon jó esetben egy egész egyházmegyének.

De hát Flores ilyen hely. A másfél millió hívet számláló sziget nagyszemináriumában, ahol együtt tanulnak az egyházmegyés és szerzetes kispapok, több mint hatszáz növendék van, másfélszer annyi, mint Magyarország összes szemináriumában együttvéve.

Két magyar szerzetesnővér is tevékenykedett Floresen - a verbiták női testvérrendjének tagjai. KapitányIlona fogászként dolgozott, és nemrégen költözött vissza Magyarországra, s a baranyai sváb családból származó Zetner Krisztina nővér szülészként segítette e népet, és idős korában ma is itt él Floresen. Bár csak töri nyelvünket, hiszen a háború után kislány volt, mikor kitelepítették családjával együtt, de a "Talpra magyart" hibátlanul elszavalta találkozásunk örömére.

"Segédmunkásnak jöttünk ide, és ma is azok vagyunk - vallja Mészáros Ferenc. - Nem hatalmat gyakorolni jöttünk, hanem szolgálni, és addig vagyunk itt, amíg szükség van ránk. Segítjük e népet immár egy évszázada, hogy hatalmas történelmi lemaradását fokozatosan behozza. A missziósoknak nagyon sokat köszönhet ez a nép, hiszen ők alapították itt az iskolákat és kórházakat, építették az első utakat, hidakat, teremtették meg a postaszolgálatot, vagyis az élet minden területén a haladás feltételeit. Valamennyien nemcsak papok voltunk és vagyunk, hanem orvos híján orvosok, ügyvéd híján ügyvédek, agronómusok helyett agronómusok is. S közben fokozatosan átvezettük e népet ősi babonás hitvilágából a kereszténységbe. De mindig ügyeltünk arra, hogy saját kultúrájuk értékeit továbbra is őrizzék, megbecsüljék. S ahogy a helyi egyház fokozatosan a saját lábára áll, úgy fogy a külföldről jött hithirdetők száma. Ma már a püspökök mind bennszülöttek, és a plébániák nagy többségét is már helybeliek vezetik" - mondta Mészáros atya.

Plébániája, ahogy a korábbiak is, valóságos kis oázis. Kertje tangazdaság a falu számára. Szinte minden trópusi gyümölcs megterem nála, de a Kalocsáról hozott paradicsompalánták meghonosításával is kísérletezik. Virágaira a legbüszkébb. Nagy gonddal törődik velük, becézi, simogatja őket. "Mert - mint mondta - virág nélkül nem lehet élni." S ha időről időre szabadságra haza is tér, és természetesen ízig-vérig magyarnak tartja magát, már itt van igazán otthon. Ide kötik megvalósítandó tervei, például egy újabb kápolna az egyik eldugott, nehezen megközelíthető település számára, amelyhez a verbiták magyar provinciájának számlájára örömmel fogad hozzájárulást (OTP számlaszám: 11705008-20182041). A feladat és e nép iránti szeretete itt tartják, mint mondja, mindhalálig.

"Negyven év után azt hiszem, már nagyjából értem e nép gondolkodását - vallja. - Talán még hasznukra lehetek..."

Szerdahelyi Csongor

(Munkatársunk útját a Vista utazási iroda támogatta.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu