Nagylelkűen élni az életet

Rainer Maria Rilke az elmúlásról

Búcsúzó lombok alatt, csöndes ösvényen lehet igazán elgondolkodni életről, halálról. Könyvet viszek magammal, Rainer Maria Rilkéét. A verseket. A Sírvers miatt forgattam a legszívesebben, amely magyarul így hangzik:

Rózsa, ó tiszta ellentmondás, szent gyönyör,

senki álmának lenni annyi

pillán.

Talányos vers, miként a halál. De a halál valóban talányos-e? Évtizedek múltán, az élet múló idejében előrehaladva - egyszerűbbnek tűnik. Mit mondott erről a törékeny testű Rilke, amikor mindent lezárt 1925 októberében egyszerű sírkövével, rajta a vers-pecséttel? Háza Svájcban középkori torony volt, amelyben hosszú vándorlás után megtelepedett; félbehagyva leírta a sorokat is, utolsó töredékét, 1926-ban:

Jer hát, te végső, elfogadlak ennek,

tépd, áldatlan kín, testem szövetét:

ahogy lélekben égtem, lásd, ma benned

égek; perelt e fa sötét

lángoddal, elhárítva lobogásod,

s most táplállak és benned égek én.

Az epitáfium s a töredék együtthangzó két szólam, a halál tiszta elfogadása. Nem a semmi álma vezeti a dallamot, hanem a megnyugvás annak tudatában, amit egész életében vallott, s egyik levelében - keresztény méltósággal - megírt: Nem azt hirdetni, hogy szeretni kell a halált, hanem azt, hogy olyan nagylelkűen kell élni az életet, kicsinyes számítgatások nélkül, hogy maga a halál is az élet végső pazarsága legyen, olyanformán, amiként annak, hogy igazán szeretünk, legfőbb ismertetőjegye, hogy megszűnik bennünk minden számító fontolgatás.

Csak mert hiányzik életünkből az érzésnek ez a telje, s idegenül éljük az életünket - válik számunkra a halál is idegenné, fenyegetővé, mint az élet elfojtása, mint valami erőszak.

Rilke halál-analógiája a szereteté. Jézus szeretetéé, amelyből hiányzik az érdek, a kicsinyes számítgatás. "Végső elfogadása" ennek a szeretetnek a lobogás, amit a költő "táplál" és "benne ég". Fájdalom ez? Aligha. A kiteljesedés reménységében élni jelenthet rengeteg szenvedést. Ezt ő jól tudta, hiszen - mint egyik jó barátja megjegyezte - Rilke ifjú évei óta "a szenvedés és a halál" költőjeként ismert, de "magatartását a betegséggel szemben is az emberi személyiség mélységes tisztelete szabta meg". Elvetette az eutanáziát, és nagy szenvedők aszkétizmusára vallott, amikor a fájdalomcsillapítókat sem vette be. (Akut leukémia vitte el.) Különös, hogy halál-vallomásaiból hiányzik az Isten és a halál szó. Titoknak tartotta mindkét fogalmat. Gyermek módján szólt:

lobogj föl bennem szabad áhitat...

Vakmerőség? Bocsásd meg Istenem...

úgy szeretnélek, Téged vallani,

mint gyermekima csöndes estelen...

s ha ez gőg, engedd, hogy gőgös legyek

az én imámra,

mely oly magányosan lebeg

fenséged felhős homlokára...

A költő rejtett életének dokumentuma e néhány sor, szoros párhuzamban az idézett töredékkel, s főként a Sírverssel, amely egyetlen lendülettel ível kő és csillag, a rózsa álma és a senki álma közt, ellentmondások közt, amelyek mindenkinek az életében jelen vannak, és segítenek szintézist teremteni önmagunk, a világ és Isten között.

Aki e mélyen hívő poétát olvassa, találkozik a rózsa motívumával, mint jelképpel, amely a mindenkori szépséget jutatta eszébe. A sírversben a német szó: Lidern a szempillákat s a rózsaszirmokat egyként jelenti. Méltán kérdezi Baránszky-Jób László, az esztéta: "Lehet-e a rózsa szépsége, a költő és a költő álma a senki álma?" Megállapítása: "Micsoda ťtiszta ellentmondásŤ! Micsoda nagyúri gesztus az Alkotónak ez a makacs elrejtőzködése. Lehet-e mindez a senki álma?" Kosztolányi "Hajnali részegség"-éből maga a költő lép elő, az ismeretlen Úr vendége, hogy válaszoljon a kérdésre: a senki álma különös létforma, benne az élet és az alkotás a teremtés megannyi "gazdátlan szépségével osztozik". Nem más ez, mint a szeretet határtalan gazdagsága, amely önmagunkkal szembesít halálunk pillanatában, az agóniában, amikor csak ketten leszünk: Isten és én.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu