Homíliavázlat

Van-e élet a halál előtt?

A címadó kérdést a napokban egy falfirkán olvastam. Elgondolkodtatott. Már nem a halál utáni élet a kérdés, hanem hogy előtte van-e. Ez rajtunk múlik, ahogy az is, hogy milyen lesz a halál utáni életünk: boldogság vagy kárhozat.

Képzeljük el, hogy egy ikerpár, még magzatként beszélget az édesanyja méhében. Az egyik a kis hívő, a másik a kis hitetlen. A hívő azt mondja: "Te, milyen jó lesz, ha megszületünk, én olyan kíváncsi vagyok, milyen lesz a kinti világ." Mire a másik: "Te azt hiszed, hogy van élet a születés után? - "Hát persze, biztosan szép lesz." - "Buta vagy - így a kis hitetlen - nincs kinti világ, csak ez létezik." A másik bizonygatja: "Dehogyis, hiszen ha megszületünk, meg fogjuk ismerni a mamát, látni fogjuk őt, akinek az életet köszönhetjük." - "Milyen mamát? Szerinted van mama? Hogy tudsz elhinni ilyen ostobaságot? Itt meleg van, adnak enni, és más nem létezik."

Bizony, mai világunk túlvilágot érintő elemzései, találgatásai hasonló gondolatokat mutatnak. Halottak napja van, keresztény emberként a feltámadás öröme, reménysége, az Isten Országában való biztos tudatunk határozza meg e nap lelkiségét. De mindemellett emberek vagyunk. Mindannyiunk számára fájdalmas a halál, az elválás, Jézus is szabad utat enged emberi érzéseinek, amikor gyászolja Lázárt. Nem üti el azzal a gyászt, hogy ne sírjatok, mindjárt feltámasztom. Nem, velük együtt sír, gyászol. A vigasztalás azonban már isteni ajkáról szól: "Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog" (Jn 11, 25).

Ezen a napon virágot viszünk kedves halottaink sírjához. A virág eleven színével az életet hirdeti. Mikor a sírra helyezzük, szinte odakiáltjuk a halálnak: "Nem hiszünk neked, halál, nem tudsz te igazán pusztítani! Jézusnak hiszünk, aki a negyednapos halott sírjánál is az életről beszélt."

Halottak napja figyelmezteti a keresztény embert, hogy életünk nem az elmúlás diszszonanciájában végződik, hanem sokkal inkább a feltámadás allelujás akkordjaiban bontakozik ki Krisztussal Isten örök országa.

A szeretet nem ér véget a halállal - mert a szeretet örök, mert a szeretet maga Isten. Egy kisgyermek, mikor a család a nagymamát temette, megszorította édesanyja kezét és megkérdezte: "Ugye, anyu, majd akkor is fogod a kezem, ha engem temetnek?" Zseniális kérdés. Pontosan azt kérdezi: ugye a szereteted megmarad a halálon túl is.

Isten nem ejt el bennünket. Akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk (Róm 14, 8), a halállal nem a semmibe hullunk, hanem a könyörülő Isten kezébe.

Az ilyenkor és a temetésekkor szokásos ima: "Adj, Uram örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki", oly szomorúan és nyomasztóan hat, mégis derűs, örömteli, keresztény húsvéti ima, könyörgés. Az egyház az elhunytat nem egy utolsó üdvözlettel bocsátja el, hanem imádkozik érte: "Örök nyugodalmat adj neki, ó, Uram, és a te örök világosságod fényeskedjék neki." Az örök nyugalom, amelyet elhunyt testvérünknek kérünk, az Isten maga. Legyen ez vigaszunk, reményünk, csendes örömünk ezekben a kegyelmi napokban.

Gáspár István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu